Most, ebben a rettenetes kánikulában úgy emlékezem, hogy odalett ifjúságom délibábjában, ahol magam is fejjel lefelé álltam (bocsánat a rímért, véletlen, de engedem most az egyszer), egy ugyancsak fenekestül felfordított világban a közép-ázsiai őserdőkben titokzatosan föl-föltűnő ősembert — ha az volt s ma is az — Yetinek írták. Mi csak úgy ejtettük, hogy Jeti, és feszülten figyeltünk rá is, a sorsára, mint mindenre, ami történt földközelben bolygónkon.
Azóta százszor is megesküdtem, megesküdtünk talán, hogy hagyjuk az egész bolygót, ránk se hederít, csak forog koszos levében; áldott Vörösmarty szerint az a lé keserű, de mára már olyan mindegy, hiszen még jó, hogy velünk, magyarokkal s vélem együtt forog még kis ideig.
De hát a néma beszélne bizony, s aki tud szólani, annak aligha van emberi joga hallgatni. A Jeti pedig nem hagyta nyugton a világot mindmáig sem. Igaz, ős eredetünk maradék csodáját firtatni olyan nagyszerű, olyan titokzatos! Itt jut eszembe, miért van úgy, hogy a nagyapánk, na jó, ükapánk valós történetét oly igen parancsolják elfelednünk törpe uraságok, lábujjhegyen ipszilonokba kapaszkodó semmi figurák, miért van így?
És most itt van, megtalálták a magyar Jetit!
Lehet ebből világszenzáció, ránk férne az ámulva csodált és rémülten figyelt magyar államadósság mellett, bizony. És már látom, hogy turisztikai hivatalok rohannak területet vásárolni Budapestre, a XV. kerületbe. Na nem azért, mert ott nemrég még tizenöt költő, író élt a szörnyű panelházakban, hanem mert megtalálták a magyar Jetit! Új pláza épül sürgősen, új benzinkutak létesülnek sürögve, és ugrásszerűen fölmegy Újpalotán, Rákospalotán, Pestújhelyen az ingatlanok ára.
Anyám, ki Anyu néven vonult be aranyvésettel kilenc gyermeke minden szívkamrájába és -pitvarába, ő jut eszembe, ahogy énekelte nekünk gyermekkorunkban ezt is, híg köményleves főzése közben:
Este van már, késő este,
pásztortüzek égnek messze...
Nem nagyon siratom panelbéli tizenöt esztendőmet, de Újpalota még most is az enyém is, unokámé is. Bizony, nem pásztortüzek égnek most messze, hanem erdőtüzek szerte Magyarországon, ahol a Kárpátok híján bizony a fa értékesebbé vált, mint a kenyér. Na, most ég a mi XV. kerületünkben, Páskomligetben az a csepp kis erdő, ahová kiszaladtunk a kicsikkel.
És az égő erdőben a lángok fölzaklatták a magyar Jetit!
Érdekes, nem lett belőle akkora szenzáció, ahogy én első hallásra és látásra elképzeltem. Nem voltak 71-es méretű, nagy, szőrös talpai, mellkasának mérete sem érte el az egykor vélt, sejtett 150 centit. Itt, Budapesten szakemberek (tűzoltók, rendőrök, alanyi költők, tán Csontos János is ott vala, a nagyszerű meditáló lírikus) egyszerűen megnevezték, lepallották róla a hamut, vízzel locsolták és itatták, és megnevezték pontosan: ezek hajléktalanok.
Hát nem Jeti, nem Jetik...
Úgy, de úgy elszegényedett bennem valami most, ezen az órán. Nem a magyar szenzációt sirattam, hanem a magyar erdőlakókat, a Jetivé vált magyar embereket, akik nyáron még csak-csak ellaknak erdőben, barlangban. Télen?
De hát már az erdőben sem lehet bízniok, lám, rájuk gyújtják, rájuk ég az erdő, hogy vonítva rohannak ki a perzselő napvilágra, belé a nagy ősi magyar alanyi valóságba, a nemzeti nyomorba.
