Szép, csendes őszi nap fogad október 14-én a Gelencéhez közeli Haralyban, csak a napsütésben a kertek tetején szendergő macskák látványa, a kutyák ugatása jelzi, hogy nem kihalt a Haros tövében megbúvó, festői környezetű település, ahol Szőke Tibor kádármestert kerestük fel. Az autóból kiszállva épp a fiával, Barnával találkozunk, aki telefonon hívja édesapját: készüljön, vendégei érkeznek. A nemrég Orbán Balázs-díjjal kitüntetett mesterember házába belépve az üdvözlés után nekünk szegezi a kérdést: tudjátok miért tartok én almát? Nem, nem csak pálinkának, hanem a szószátyár emberek szájának a betömésére – mondja nevetve. Ettől eltekintve szívesen és ízesen mesél arról, hogy miként alakult ki a mesterek dinasztiája a faluban és hogyan lett ő az egyik utolsó aktívan dolgozó kádár Haralyban.
Megélhetést adott a kádárság
– Haraly a kádárok faluja volt régen is, kezdjük a beszélgetést azzal, hogy visszatekintünk a nem is olyan távoli múltba.
– Mindig kevés volt itt a termőföld, olyan háromszázötven hektárt lehet megművelni, és akkoriban volt 780 lakosa ennek a falunak. Ez azt jelenti, hogy a 180 portán belül öten-heten éltek egy fedél alatt, ezeknek fele nagyjából kádározott. Voltak hordócsináló kádárok, heten foglalkoztak ezzel, és voltak a budonkakészítők, akik csak fenyőfából dolgoztak. De mindenki megélt! Galactól elkezdve jöttek ide, árucsere is zajlott. Hozták a bort, a szőlőt és a degettet, ez utóbbit a fatengelyű szekerek forgórészeinek kenésére használták. Gyerekek voltunk, ha nem ügyelt a degettes, kiütöttük a dugót belőle, hadd legyen jó vásár. Voltak még páran, akik az erdőkitermelésben dolgoztak, ők szolgálták ki a kádárokat fával. Volt, aki köszörűkövet csinált – megvolt jól a falu.
– Aztán jött a kis magyar világ…
– Így van, akkor megszüntették azok munkáját, akiknek nem volt szakképesítésük. Apám, Szőke Domokos Marosvásárhelyen levizsgázott, mesteri vizsgát tett és létrehozott egy szövetkezetet, aminek rövid időn belül 46 tagja lett. Mindenki odahaza dolgozott, mindenkinek voltak megrendelői, valamiket be-beadtak a közre. Édesapám csak jelképes elnök volt, ő is dolgozott, nem úgy volt akkor, hogy nyakkendőt kötök és főnökösködöm, mindenki a saját munkája után kapta a pénzt. Akkor az összes árut elszállították Magyarországra. Volt egy zsidó ember, aki a zabolai állomáson vagonírozta be a portékát, apám megszámolta az árut, az meg rögtön fizette is ki. Havonta nagyjából egy vagon árut vittek el. Ez mellett jöttek a Regátból szekerekkel, vitték az egynyelű vizesvedreket, akkor még rengeteg budonka kellett tejnek, túrónak. Mindenkinek megvolt a kuncsaftja, mondták, hogy csinálj nekem egy kóboros szekérre való ezt és ezt, úgy is volt, hogy egyszerre három-négy szekér rakodott a faluban.
Ez 1943–1946 között zajlott, elment egészen az ötvenes évekig, de akkor már minden bomlandóban volt, csak a neve maradt meg: Glória Szövetkezet. Az emberek továbbra is végezték a dolgukat, volt, aki iparengedélyt váltott, mások ide-oda elmentek. Bereckben kötöttek ki páran, hordógyárat akartak indítani, de aztán nem lett belőle semmi. Nyers anyagból nem lehet hordót csinálni. Hozták az erdőből a fát, a kádárok dolgoztak is belőle, de amikor a nap megsütötte, az abroncsok mind hullottak le. Haralyban vagy heten-nyolcan maradtak, akiknek engedélyük volt az ötvenes években. Jött a kommunizmus, árulgattak a piacokon, a sokadalmakban, inkább a fenyőárura volt szükség. Évente harminc-negyven hordót, ha csináltak. Aztán elkezdték őket beszorítani a kollektívbe, ahol próbálkoztak kádárműhellyel, csirkefarmmal és asztalosműhellyel is. A kádárműhely befuccsolt, mert nem elég megcsinálni az árut, hanem el is kell adni. Nem a mesterembereken múlt, ők elvégezték a dolgukat. Cserekereskedelem is folyt a kollektívek között, mások mellett a szentlélekivel és a csernátonival, de sok volt a koma és a sógor, kézen-közön egy szekér edény nem volt nekik elég. Pénz nem került, így az emberek otthagyták, volt, aki engedélyt váltott és inkább piacoztak. Akkor olyan tízen voltak kádárok, heten piacoztak közülük. Érdekes, hogy szekeresből is lett kádár, belevágtak a mesterségbe. Az udvarlás is úgy volt, hogy elment a lányhoz, de nem biztos, hogy az öregnek nem kellett a vő mellett egy kádár is…
Cseber füléből szekérkerék
– Ön hogyan került kapcsolatba a mesterséggel?
– Én ebben a mesterségben nőttem fel. Négyen voltunk testvérek, mind fiúk, ahogy nőttünk, befogtak. Úgy kezdődött, hogy ha játék kellett, akkor nem volt kínai üzlet, ahol azt megvenni, hanem megcsináltuk mi. Soha nem felejtem el, mikor apám fúrta ki a csebrek fülét és kiesett a karika: abból építettük a szekeret. De készült mozdony és cséplőgép is, még el is adtuk. Fakerekű rollert készítettünk, a vizeskanna-füleket kettévágva és a bakancsra erősítve megvolt a korcsolyánk, míg el nem törött a fa. Szép gyerekkorunk volt. Akkor nem telefonon ültünk, egyik az egyik, másik a másik sarokban, hanem közösen játszottunk. Persze jártunk iskolába, de volt három marha, azt délután őrizni kellett.
– Mikor döntött a kádárság mellett?
– 1980-ban megnősültem, akkor döntöttem el, hogy ette fene, kádársággal fogok foglalkozni. Voltam esztergályos a csavargyárban és a bútorgyárban karbantartó is, de a szívem ehhez húzott. Akkor heten dolgoztunk még kádárok a faluban, én voltam a legfiatalabb. Hogy engedélyt kapjak, elmentem a kovásznai Lendület szövetkezethez, ott fél évet dolgoztam, hogy megkapjam a képesítési igazolást. Engedélyt azonban nem akartak adni. A gelencei néptanácsnál azt mondták: te fiatal vagy, nem kaphatsz engedélyt, menj dolgozni a gyárba. Azt akarták, hogy legyek kommunista, én pedig nem akartam az lenni. Eleget kérdeztem tőlük: hol írja a törvényben, hogy kortól függ az engedély? Azt sem tudták, mit mond a törvény, egyezzünk meg: a néptanács-elnökök – tisztelet a kivétel – nem voltak lángeszűek, amit mondtak nekik, azt teljesítették. Egyet gondoltam és elmentem Sepsiszentgyörgyre, akkor Dragoș elvtárs volt a megyei néptanács alelnöke, ő jól beszélt magyarul is. Ő mesélte el, hogy amikor az iskolát elvégezte, kihelyezték Nagyváradra valami kádárok mellé, hogy vezesse a műhelyt. Elmondta, hogy azt sem tudta, mi fán terem, de vezette, később belejött és meg is szerette a szakmát, így küldte is a papírt: megkapod az engedélyt! Viszont ezek Gelencén meg se hallották, zajlott a herce-hurca vagy másfél évet. A gelencei tanácsot arra is kötelezték, hogy adjanak anyagot és dolgozzak az akkori hetes törvény alapján. Én dolgoztam volna, ők kapták volna az árut. Ők ezt vállalták, de mivel anyagot nem adtak, nem tudtam dolgozni. Meguntam és bepereltem őket. Kézdin egy ügyvéd sem vállalta el az ügyet, de volt egy Beldie Nicu nevű brassói ügyvéd, aki szóba állt. Azt mondta: találkozunk a Rózsa vendéglőben, ebédelünk. Mondtam magamban: na, ez jól kezdődik. De nem fogadott el egy garast sem, míg ő megebédelt, addig elmondtam a panaszomat, s azzal biztatott: csak egy tárgyalás lesz, s megnyerjük az ügyet. Én azt se tudtam, hogy mikor van a tárgyalás, de egyszer jön a néptanácselnök, az alelnök s a titkár egy üveg borral, hogy akkor ezt beszéljük meg, valamit csináljunk, mert ez nem lesz jó. Akkoriban, hogyha ők veszítettek, akkor a kommunista párt rugódta őket, persze, hogy nem volt jó nekik a dolog. Én megmondtam nekik: velem nincs mit tárgyaljatok, menjetek az ügyvédhez. Haragudtam rájuk, mert azt mondták: megmutatják, hogy még Haralyból is el kell költözzek. Mondta nekem, tősgyökeres haralyinak egy ide kihelyezett néptanácselnök. Aztán végül nem költöztem, elmentek ők. A pert megnyertem, akkor megittunk az ügyvéddel egy hétdecis bort a Rózsában, ennyibe került nekem. Lementem Szentgyörgyre, ott kaptam a pénzügyi igazgatótól egy megyei engedélyt és így kezdtem el dolgozni hivatalosan 1982-ben.
Továbbadni a mesterséget
– A kommunizmus ideje alatt hogy zajlott ez a tevékenység?
– A gelencei néptanáccsal aztán nem is foglalkoztam, kaptam máshonnan anyagot, Zabolán Lungu Dorel néptanácselnök hagyta jóvá. Lementem Feketehalomra, a virágkertészetbe, mert mondták, hogy oda is kell az áru. Bekérezkedtem az igazgatóhoz, személyesen nem ismert, de mikor meglátta a mintaárut azt mondta: én kérdeztem a szövetkezettől, hogy hova tűnt el ez az áru, mert másfél éve nem kaptunk belőle… Évi többezer virágvázára adott rendelést, engem mellbe is vágott ez a dolog. Hat és fél éven át működött ez, három hónapig, télen készítettem elő az anyagot, utána, tavasztól kezdődően ők minden hónapban háromszáz virágvázát vittek el. Két évet feleségemmel dolgoztunk, aztán két embert alkalmaztak mellém, mert már nem bírtuk, így ment ez az úgynevezett forradalomig. Nem volt könnyű, mert a virágházi munka mellett még piacoztam is. Akkor háromszáz és egynéhányan laktak Haralyban, de még mindig volt hét kádármester. Ők eleinte kicsit kancsin néztek rám, hogy fiatal voltam, de aztán jámborodni kezdtek. Én csiszológépet is használtam, szebbek lettek a munkák, elkezdtek barátkozni.
– Mikor lett Ön az utolsó „mohikán”?
– A kollégákat szép lassan kikísértük a temetőbe. Az utolsó aktív kádár a 2000-es években távozott közülünk. Ők már annyira idősek voltak, hogy csak kisebb munkákkal foglalkoztak a végén. Amíg apám élt, nekem a végén tanácsokkal segített, szívbeteg volt. Rám-rám szólt, hogy fiam ezt így s így csináld. Nem vagyok az utolsó mohikán, még van egy kádár a faluban, azon kívül a fiamnak,
Barnának is átadtam a szakmát, és unokám, Ágoston is szereti a kádárságot.
– Mivel foglalkozik manapság?
– Kis hordókat készítek eperfából és szilvafából, valamint hosszúkás fürdőkádakat. Ez újra divat lett, Bukarestben egyre több új építésű tömbházba szerelik be érc- vagy üvegrost-kádak helyett. Fenyőfából készül, a cserefa ugyanis nem bírja a sót, kiveszi a színét, s így le lehet barnulni a fürdőkádban. Mondhatni ma csak olyasmivel foglalkozom, amivel más nem.
– Mit jelentett Önnek az Orbán Balázs-díj?
– Nem számítottam rá. Megkérdezték, hogy elfogadom-e, nekem ez villámcsapásszámba ment. Megtiszteltetésnek vettem, örülök neki, szép elismerés, a díjátadón gyönyörű szép gálaműsor volt. Viszont a munkámat ezután is pont ugyanúgy végzem, mint a díj megkapása előtt.
