A lóvátevők 

Holnap megalakul Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Tanács, s én csak avégett hasábítok néhány reflexiót szerkesztői jegyzeteimből, mert ámultan látom, hogy jó tolljárású opportunistáink eme aktus sikerét mindenekelőtt a román közmegítéléstől féltik. Miközben tudom, hogy egy igét, szót, fogalmat e csúnya televénybe legalább tíz vagy ötven évvel azelőtt kell elhullatni, hogy magva nőne vagy szakadna. Kérdeném: hogy a fenében várhat épelméjű bárki a friss szavazataival újólag nemzetté államosított románságtól máról holnapra, épp székely autonómiaügyben meg- és egyetértést, mikor annak együtt borsódzik a háta az erdélyi magyarság hivatalos érdekképviseletével? Miként próbálnád megértetni az egyszerű román emberrel annak szociális-morális előnyeit, ha még azt sem képes észrevenni, hogyan tartja, rángatja zablája gyeplőjét az ő demokráciát mímelő, központosítottan tolvajló nemzeti állama? Amely a vén, de számára még mindig igen kívánatos Európa kedvéért odatartja puszira fülcimpáit, ily-oly testrészét annak a magyar képviselő-garnitúrának is – mindenkori tisztelet a kivételeknek –, melyet hiába küldtél sorsodat intézni, bélgörccsel ébred a népszavazás utáni reggelen, s most már akkor is, ha az autonómiával kel. Bizony ott tartunk, előbb feleinkkel kell megértetnünk sorskérdéseinket, s csak azután reménykedhetünk a románságban.

Merthogy az RMDSZ csúcsvezetése nem szívlelte meg a székelyföldi óhajokat, miszerint nemzetpolitikájában ne homogenizálja a szórvány- és tömbmagyarság igényeit és lehetőségeit – forrása csupán a mai ütközéseknek. A baj, hogy személyi presztízsek, bársonyszékek, változó kormányokkal váltott mézescsókok kedvéért feladta már 1990-ben megfogalmazott, de négy év múltán Brassóban szabályzatában rögzített autonómiaigényét is.

De még ez sem volna oly sötét, finom füleinkkel halljuk: Bethlen Gábor-i politizálás kitüntetettjei volnánk (szegénynek nem volt hozzá ennyi hintója s rezidenciája), ha nem az RMDSZ-csúcs szegülne szembe hű alattvalói segítő szándékával, akik megvalósítanák szívós munkával e hosszú távú építkezést, ha két kormány közti farkcsóválás közben néki épp nem lenne rá érkezése.

Az RMDSZ csúcsvezetése pedig ahelyett, hogy megköszönné a kinyújtott jobbot, ellene keményen harcba száll.

S felindulnak a testvéri tankok: szankcionálni, kinyírni azokat, akik szervezett formát kísérelnek adni az érdekszervezet alapszabályzatában lévő önállóságra törekvésnek. Diktatórikus pártok fogcsattogtatásai rémlenek föl. Hol van már Tőkés László bozótvágó emléke s a fiatal parlamenti képviselet megilletődött 1992-es fogadalma a Szent Mihály-templomban? Öttől nyolc évet ígérnek a belügyminiszter pribékjei a marosvásárhelyi önkéntes plakátterejesztőknek, mire Borbély László RMDSZ-érdekképviseleti alelnök imigyen veszi védelmébe őket: az alpolgármester miért jár plakátokkal, miért nem foglalkozik az alpolgári munkával? Takács Csaba vérmesre harapja nyelvét: Tőkés László számára csak valamilyen buziügy az aradi Szabadság-szobor. Maga a szövetségi elnök népszavazás utáni megnyugtató muzsikája: mindent elemzünk, mindent szankcionálunk, s hallj oda, te: senkit sem zárunk ki sorainkból. (Megnyugtatóan rémlik fel bennem: diákkoromban ki akartak zárni egy szervezetből, pechükre nem voltam tagja.) Kár, hogy nem veszik észre az urak, épp most, a magyar október áhítatában milyen pártreminiszcenciákat ébresztenek reflexeik. (...)

S már ismét itthon vagyunk, a Székely Nemzeti Tanácsnál. Kár, nagy kár, hogy az RMDSZ-csúcsvezetés gőgje nem érti: munkát végeznek helyette. Hogy senki nem rágcsálja bársonyszékeik tizenhárom éve köszvényesedő lábát, hogy e muszáj-radikálisok a helyhatósági választásokon esetleg részt vennének, de egységes magyar parlamenti képviseletet akarnak. Mert sajtóbánat ide-oda, jegyezzék meg, másképp nem lesz abból semmi.

Szikárabban: funkcióikat féltik, amiért helyettük cselekszenek azok, akiket nem köt a két kormányzó párt iránti nyálas hűség. S mi lesz, ha század múltán felébred a hőkölés népe (Ady), s csak maguk maradnak, uraim? Pedig még nem lenne késő.

Tudom, mi lesz: Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke még egyszer bedobja egypártrendszerért sóvárgó, szerencsétlen metaforáját: „Nem tisztességes magatartás ez a több ló, több nyereg, egy fenék helyzet?”

Nem óhajtom visszabontani bölcsességét. De az a helyzet, kedves ügyvezető elnök úr, hogy Székelyföld-szerte ismét szaporodóban a lóállomány, s ha nagyon ragaszkodnak az egyetlen nyereghez, csóré fenékkel maradnak.

Farkas Árpád
(Háromszék, 2003. október 25., szombat)

Sorsfordító autonómiatervek

Szimbolikus helyen, történelmi jelképekkel díszített falak között, históriai párhuzamokat sugalló dátumon került sor október 26-án Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Tanács alakuló ülésére. A fórum szervezői gondoltak is erre, hisz szimbolikus maga az épület is, az 1832-ben a székely köznemesség pénzéből épített Szék háza – a későbbi megyeháza, ma megyei könyvtár -, illetve ennek a Gábor Áron-terme, ahol 1848. november 30-án elhangzott a híres bejelentés: Lészen ágyú! A későbbiekben is a székelység sorsfordító eseményeinek színtere volt az épület, több mint egy évtizede a háromszékiek fontos politikai és kulturális rendezvények otthonává teszik, ebben a teremben került sor az RMDSZ több országos rendezvényére, és jelképi értékű az is, hogy ’89 decemberében innen kellett kifüstölni a régi rendszert fegyverrel védő utolsó eszelősöket.

A Székelyföld autonómiájának kivívására eskütétellel is vállalkozó Székely Nemzeti Tanács megalakulása ismét a történelmi pillanatok magasába emelte a helyet. A sepsiszentgyörgyi szervezők a házigazda szerepét kiválóan láthatták el, hisz ebben a városban nemcsak egy adott épület állt rendelkezésükre, hanem egy toleránsabb és türelmesebb szellemiség, amely nem gáncsolta a fórum előkészítését és a tanácskozás lebonyolítását, ami Székelyföld más városairól és régióiról sajnos nem minden esetben és helyzetben mondható el. A települési és a széki székely tanácsok megalakításával kapcsolatos megfélemlítések és meghurcoltatások, a rendőrségi túlkapások többnyire ismeretesek, de ebben az esetben Fodor Imre marosvásárhelyi alpolgármesterrel, tehát az egyik ,,érintettel? valljuk, hogy ezen már túl vagyunk, ami történt, „bemelegítőnek” bőven elég, essék ezután több szó magáról a Székely Nemzeti Tanácsról.

Az alakuló ülés hangulatáról azt is el kell mondani, hogy ezt végig nagyfokú fegyelmezettség és felelősségtudat jellemezte, a rendezvényt az emberi méltóságérzetet erősítő emelkedettség uralta, és szinte szokatlannak mondható nyelvi kulturáltságról tanúskodott.

Ezért is csodálkozunk, amikor olyanok szájából hallunk, méghozzá az anyaországi írott és sugárzott sajtóban is elmarasztalóan negatív véleménynyilvánítást, akik jelen sem voltak, s akiknek, valószínű, eléggé kellemetlen lesz majd szembenézni azokkal, akik az SZNT megalakulásán jelen voltak, ennek részeseivé váltak, és azt, ami Sepsiszentgyörgyön történt, pozitív élményként élték meg. Nem tudunk egyetérteni azokkal, akik az autonómia eszméjének kisajátításáról beszélnek, s azzal sem, hogy ezzel az autonómia eszméjét járatnák le. Azt a minősítést sem tudjuk mire vélni, amelyet Markó Béla elnök úr számunkra ismeretlen ,,tettesek” nyakába varrt, miszerint ,,sajnos, lejárathatják éppen az autonómia gondolatát ezekkel a kezdeményezésekkel, amelyek csupán arra szolgálnak, hogy néhány volt politikus kollégánk, aki az RMDSZ-ben fontos tisztséget viselt, de nem tudott eredményt elérni, most megpróbál a maga számára megszólalási lehetőséget biztosítani. ,,Ám ezen túlmenően – folytatta az elnök – a sepsiszentgyörgyi tanácskozás egyszersmind megosztó kísérlet is, s éppen ezért adott esetben nem közelebb visz az autonómiához, hanem csökkenti annak megvalósítási esélyeit.”

A Székely Nemzeti Tanács megalakulása, a Székelyföld autonómiasta­tútumának véglegesítéséről és Románia parlamentje elé terjesztéséről szóló határozat olyan dokumentum, amelyet ezentúl megkerülni nem lehet. Az a kiáltvány, amelyben arra kérik az Európai Unió tagállamait, hogy támogassák Székelyföld autonómiatörekvéseit, s azt igénylik, hogy megfelelő statútum kidolgozása révén az európai integrációs feltételek egyikévé minősítsék a székelyföldi területi autonómia létre­hozását – kemény vitákat sejtet.

Üdvös lenne, ha ezek a magyarság körében közös mederbe terelhetőek lennének, ha minden erőt és energiát az autonómia megteremtésére lehetne összpontosítani.

Sylvester Lajos
(Háromszék, 2003. október 28., kedd)