Vannak az irodalomnak gyújtópontjai, melyek alaposan befolyásolták az ember sorsát, a fantázia, a történelem irányát. Egy ilyen pont 1816 nyara, amikor néhány felvilágosult, többségében tragikus sorsú, erős, meglehetősen különc személyiség találkozása örökre megszabta az irodalom, a vágyak, a filmgyártás, a pszichológia stb. irányát. Ezen a nyáron a Genfi-tó partján született Drakula és Frankenstein, két olyan túl- és mégis e világi lény, melyek valójában a szerelem és az öröklét utáni vágyat fejezik ki.
Ki gondolta volna, hogy a romantika korszaka képes létrehozni e két szörnyeteget? Különös erőknek kellett találkozniuk e születéshez. Például le kellett győzni Napóleont, akire a romantikusok – eleinte – egyfajta istenként tekintettek. Hiszen a kis senkiházi káplár megmentette a francia forradalmat, a szabadság, egyenlőség, testvériség perzselő tüzével gyújtotta fel egész Európát – ám amikor császárrá koronázta magát, csalódottan fordultak el tőle, például Beethoven is összetépte harmadik szimfóniájának fedőlapját, már nem ajánlotta Napóleonnak, hanem Eroicának nevezi el. Kellett James Watt skót mérnök, aki a gőzgépet tökéletesítette, fogta be ipari célokra, kellett Alessandro Volta, aki az elektromos áram elméletének kidolgozója és a Volta-elem megalkotója, kellett az ipari forradalom, amelynek hatására Anglia lakossága alig két évtized alatt megduplázódott. Kellett a napi 14–16 órai munkaidő, a riasztóan sok gyermekhalál, kellett, hogy a romantikusok rádöbbenjenek: a klasszicista felfogás meghaladottá vált. Magyarán: a két szörnyeteg életre támadásához kellett a kiábrándultság. És egy germán kísértettörténet-gyűjtemény, a Phantasmagoriana. És rossz időjárás. És a gótikus irodalom.
Írni vagy nem írni, ez itt a kérdés
1816, Svájc, Villa Diodanti, Genfi-tó, hegyek, rossz időjárás. A huszonnyolc éves Byron, az angol romantika nagy alakja, botrányhőse kibérelte ezt a fantasztikus helyen lévő villát, s hogy unalmát űzze, meghívta oda barátait. Vele tartott orvosa, a huszonegy éves John Polidori. Csatlakozott Percy Bysshe Shelley, az angol költészet másik óriása, aki két „társát” is magával hozta: feleségét és a mindössze tizennyolc éves Mary Godwint, a szeretőjét. Maryvel tartott féltestvére, Claire is, akit Byron ki nem állhatott – és valahol itt robbanhatott be a szikra. Hiszen Polidori azért csatlakozott Byronhoz, mert mentorként tekintett rá, aki segíti az irodalmi életben, ám a költőfejedelem határozottan kijelentette, orvosa tehetségtelen – de szolgálatából nem bocsátotta el. Ezért kettőjük viszonya finoman szólva is feszült, amolyan se veled, se nélküled létezés. Tegyük ehhez hozzá Byron és Claire feszült viszonyát, fokozzuk Shelley helyzetével, aki nem vált el feleségétől, de Marybe szerelmes (tudnak követni?), szórjuk be az egészet azzal az állatsereggel, amelyet Byron a maga szórakoztatására a villában tart. „Nyolc hatalmas kutya, három majom, öt macska, egy sas, egy varjú és egy sólyom. A lovak kivételével mindannyian fel-alá járkálnak a házban, amely minden pillanatban visszhangzik haszontalan vitáiktól, mintha bizony ők lennének a ház igazi urai” – fogalmazta meg Shelley. Ne feledjük, Byron azért lépett le Angliából, mert hatalmas botrányt kavart a féltestvérével fenntartott szeretői viszonnyal, állítólag gyerekük is született.
A rossz időjárás miatti bezártságot a társaság irodalmi, politikai vitákkal, természettudományos felfedezések megbeszélésével, végül kísértethistóriák felolvasásával tölti. Nincs ebben semmi különös – csakhogy a feszült légkör miatt egyfajta pszichózis keríti őket hatalmába, például Shelley többször is elájul. Polidori vagy Byron (a források nem egyeznek meg) ötlete az, hogy írjanak kísértethistóriákat, akié a legrémisztőbb, az a nyertes. Önkéntelen oldása ez a fránya feszültségnek.
Akkoriban nagy a divatja a gótikus regényeknek, történeteknek. Receptjük nagyjából ugyanaz: gonosz lovag, nemesúr, pusztuló várkastély tele útvesztőkkel, erkölcstelen pap, kegyeit áruló kéjnő, felkapaszkodó paraszt és természetesen az ördög. Többségük olcsó, vázlatos történet, magasztos erkölcsi tanulsággal, igaz, akad néhány remekmű, például William Beckford Vathek kalifa története regénye, mely annyira befolyásolta Byront, hogy egyenesen a mesterének vallja a szerzőt, könyvét mindenhová magával viszi. Shelley is próbálkozott két hasonló regénnyel, Mary apja egyenesen elismert tekintély a szakmában, a gondolat tehát csaknem kézenfekvő. Shelley ötlethiányra panaszkodva el sem kezdi a történetet, Byron ugyan lejegyzi néhány ötletét, de töredékben marad. Polidori és Mary azok, akik műveikkel felrobbantják a korabeli irodalmat.
Lopott vagy nem lopott, ez itt a kérdés
Mary Frankensteinje már 1818-ban megjelenik, három kötetben, név nélkül. Utóbbit szándékosan feledte a kiadó, hadd higgye a nagyérdemű, hogy Shelley írta a regényt, ezért jobban fogy, ráadásul akkoriban a nőket írásra képtelennek tartották. Csak a következő kiadáson jelenik meg a szerző neve. Shelley nyílt levélben tagadta, hogy bármi köze lenne a regényhez. Ennek ellenére az olvasók évtizedekig kételkedtek abban, hogy a zseniális történetet egy alig húszéves lány írta.
Zseniális, mert hátat fordít a gótikus regényeknek, az erkölcsi tanulságoknak, főhőse (nem a szörnyeteg) egyetemeken modern természettudományt tanul, vagyis nem a múltba, a misztikába, az alkímiába, hanem a jövőbe néz. A könyv teljes címe: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz, ami már önmagában is sokat elmond. Nincs átok, nincs ördög, sőt, a szörny (akinek a szerző szándékosan nem ad nevet) mintegy szimbolikusan a teremtője ellen fordul, amikor az megtagadja, hogy társat alkosson neki. Itt bukkan fel a romantika nagy kérdése: a magány, de a mindent elemésztő szerelem is. Mary művében a szörny semmi egyebet nem akar, mint társat, elfogadást, s amikor ezt Frankenstein nem hajlandó megadni neki, akkor változik gyilkossá, aki végül a teremtője elpusztításával önmagát is megsemmisíti.
Polidori alkotásával, az 1819-ben megjelent A vámpír-ral is akad némi bökkenő. Ugyanis az irodalmi babérokra áhítozó fiatalember műve egy részét, az alapgondolatot is Byrontól lopta. Az orvos tagad, de amikor Byron közzéteszi a töredékes művet, a plagizálás kiderül, s ez egykori orvosát örökre megbélyegzi. Nem számít, hogy az eredeti gondolatot alaposan átdolgozta, hosszú időnek kellett eltelnie, míg az olvasók elismerték érdemeit. Polidori ugyanis teljesen újraalkotta a görög, román stb. mitológiákból ismert lényt. Addig Drakula elődei szerencsétlen élő- és agyhalottak voltak, akik csakis vérre áhítoztak, az éjszakát szutykos koporsókban, kriptákban töltötték. Ám az orvos létrehozta lord Ruthven karakterét, aki az angol arisztokrácia körében forog, kifinomult, művelt, szeretőket tart, kitűnően leplezi gonoszságát, eltérően a „megszokott” vámpíroktól, fényes nappal jár, nem zavarja a feszület stb. Azt se feledjük, hogy az orvos nagymértékben Byronról mintázta karakterét.
Bár Polidori műve hagy kívánnivalókat maga után, teljesen megváltoztatta a vámpírokról alkotott képet. Nélküle nem született volna meg Bram Stoker Drakulája (1897). A Stoker-féle Drakula olyan sok forrásból táplálkozik, annyiféle műfajt ölel fel, hogy csak a legfontosabbakat említjük: levél-, gótikus, horrorregény, s bár van köze Karóbahúzó Vladhoz, badarság lenne csak ennyit gondolni róla. Egy példa: a vámpírok iránti érdeklődés az örök élet utáni vágy, Polidori nagy érdeme, hogy ezt észrevette.
Film vagy könyv, ez itt a kérdés
Az első vámpíros film 1922-ben készült. Címe azért Nosferatu, mert nem sikerült a Drakula jogait megvásárolni – így is pereskedés lett a dologból, a bíróság elrendelte a kópiák megsemmisítését, egyetlen példányt sikerült az Egyesült Államokba kijuttatni, ennek másolatát láthatjuk napjainkban. Az „igazi” Drakulát 1931-ben mutatták be Lugosi Bélával a főszerepben. Kapaszkodj, olvasóm, az első Bram Stoker-féle Drakulához hű film 1992-ben jelent meg Francis Ford Coppola rendezésében, Gary Oldmannal a főszerepben. Holott addig vámpíros filmek százai láttak napvilágot, khöm, elnézést, éjszakát.
Nem járt jobban a Frankenstein sem. Mary szörnyét gyakorlatilag újragyártotta Hollywood, 1931-ben Boris Karloff főszereplésével mutatták be azt a szörnyet, amely alig van köszönőviszonyban a regénnyel. A siker kirobbanó volt. A dolog pikantériájához tartozik, hogy a főszerepet először Lugosi Bélának ajánlották fel, ő büszkeségből nemet mondott (túl idétlennek tartotta a szörnyeteget az elegáns vámpír után), ami gyakorlatilag a karrierje végét jelentette. 1994-ben Kenneth Branagh rendezésében végre megjelenik a regényt hűen követő film Robert De Niróval a főszerepben.
Napjainkban már se szeri, se száma a vámpíros, szörnyeteges sorozatoknak, filmeknek. Valóságos reneszánszát éljük Drakulának és Mary szörnyetegének. Olykor jusson eszünkbe: mindkét szörny a szerelem és az örök élet utáni vágyból született.
Miklóssi Szabó István
