Hát járatnak. De nem bánom, mivel útjaik mind a színházba vezetnek, én pedig nem ismerek nagyobb örömet, mint az inasaim útjait követni. Vajon mi sülne ki belőle, ha valaki egyszer megírná mindazon fiatalok történetét, akik 1970-től a mai napig megfordultak a bukaresti Diákkultúrház Padlásán, az ottani színház-műteremben? Azt hiszem, látványos könyv születne az inaskodásról — szerepekről és álarcokról, átérzésről és utánzásról, a játékban találkozás páratlan varázsáról. Ebben a könyvben, végül is, azon törekvésemről lenne szó, hogy a lehető legközelebb kerüljek az élő mester példaképéhez, aki igyekszik felfedezni és elérni inasai életközpontját.
Egyik inasom, aki az utóbbi időben az útjain járat, Zolan, Zalán vagy Fiom. Igazolványa és előadásai plakátjainak tanúsága szerint Zakariás Zalán. Egy sepsiszentgyörgyi, színészi tehetséggel megáldott középiskolás, akit felhozott Bukarestbe, a Padlás diákszínházba, Kovács Kázmér, maga is volt padlásos. Ma Sepsiszentgyörgyön építész, de folyton visszajár a bukaresti Diákkultúrház tetőterébe, és sohasem üres kézzel. Hol színdarabszöveget, hol eltévedt nézőket, hol pedig színházi történeteket hoz városokból, ahova építész-útjai során vetődik. Egyik nap Zalánt hozta, a középiskolást. Színházat csinálni. Amikor megismertem, Zalán nem nagyon tudott románul, de a kocka már el volt vetve. Szívem nagy bánatára nem színész lett belőle — ez velem is így történt hajdanában. Rendezőszakot végzett a bukaresti egyetemen. Mivel a Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanítok magam is, közelről követtem színházrendezői fejlődését. Manapság Zalán elhív időnként, hogy megnézzem az előadásait. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházba vagy a Szakszervezetek Művelődési Házában működő M Stúdió hivatásos társulathoz. Nyáron láttam a Caragiale Zűrzavaros éjszakája-előadását. Ugyancsak nyáron, a bukaresti Magyar Művelődési Házban az Esc című mozgásszínházi előadását is megnéztem, nemrég, december 22-én este pedig Kézdivásárhelyen a Beaumarchais Figaro házassága nyomán rendezett előadását láttam.
Kétségtelenül szakmabelivel állok párbeszédben. Rendező és rendező viszonyáról van szó: túl a korkülönbségen, a tanító—mester viszonyon és a hajdani inas elhivatottságán, megjelent diszkréten az egyenlőség matematikai jele. Elkerülhetetlen, hogy meglátsszék a fiatalság, illetve megnyilvánuljon — ne nevezzük öregségnek — egy bizonyos tapasztalat. Nem voltam, nem vagyok színikritikus és nem is szándékozom azzá lenni, ezért nem fogom elemezni a Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben és Kézdivásárhelyen látott három előadást. Csupán azt akarom elmondani, hogy egy volt padlásos, Zakariás Zalán megcsinálta Székelyföldön a saját Padlását. Ha valamiért is irigységet érzek inasom, Zalán iránt, az minden bizonnyal az ő Padlásával kapcsolatos, ahol fiatal és tehetséges, a színházat önfeledtségig szerető színészekkel dolgozva élheti meg az alkotás örömét. Nagyon fiatal, elismerésre vágyó emberek, a színház elkötelezettjei szerzőtől, rendezőtől függetlenül. Azt kívánom Zolánnak — én így hívom —, legyen neki is ereje felfedezni és elérni az életközpontját azoknak a fiataloknak, akikkel dolgozik. És biztosan nem fog rám megharagudni, ha azt is kívánom, legyen néhanapján színész is! Tudom, a rendező Zakariás Zalánhoz méltó, jó színész tud lenni.
Cătălin Naum
a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetem adjunktusa,
a Podul Diákszínház rendezője
