Első nap kis társaságunkkal a szálláshelyünkre bandukolunk vissza a partról. A szálloda teraszán különleges ruhákban, cipőkben sürögnek-forognak mindenféle emberek, zenéket keresnek, itt készül valami, nem vitás. Barátnőm nem először jár erre, kíváncsiságomra megadja a választ. Minden évben tangótábor, vagy -találkozó, vagy minek is nevezhető, többnapos rendezvény utolsó napján érkeztünk. Ez lesz az elmúlt hetet záró estjük. Kíváncsiságom csak fokozódik, nem kérdés, hogy én ezt látni akarom.

Miután megszabadulunk a napi adag sótól és homoktól, tisztába vágva magunkat visszamegyünk. A terasz zsúfolásig megtelt, a táncparketten javában lejtenek a tangóba elmerült párok. Nem sok esélyt látunk arra, hogy leüljünk, és egyébként is nagyon úgy néz ki, hogy ez zárt körű rendezvény. Rövid álldogálás után egy asztalnál felszabadul pár hely, így mégis próbálkozunk. Méregzöld koktélruhába öltözött, a fekete hajához és ruhájához igazított sminkkel, magas sarkú karaktercipőben ötven körüli nő marad egyedül, bár láthatóan arra vár, hogy valaki táncba hívja. Támadásra indulunk, ami igazából azt jelenti, hogy kipuhatoljuk, hogy nekünk lehet-e itt maradásunk. Mint később kiderül, a zöld ruhás nő Bulgáriából érkezett, de egyelőre kedvesen mondja, hogy persze, foglaljunk helyet az asztalánál. És miután kíváncsiságom továbbra sem hagy nyugodni, megtudom, hogy több országból verbuválódott a csapat, egy héttel ezelőtt nem is ismerték egymást, csak azok, akik együtt utaztak ide. Többnyire hobbiból tanultak tangózni. Csak…

Nem tudom, hogy mennyi időt töltünk a teraszon, mert egyszer csak megszűnik az idő. Mintha valamiféle elvarázsolt világban üldögélnék, ahol csupa boldog embert látok. Fiatalt, időset, színes bőrűt, soványat és kövéret. Többségük tangóhoz öltözve, de akad, aki farmerben és sportcipőben, mindenki mindenkivel táncba megy. És mintha mindannyian már összeszoktak volna. Nem tudom, hogy ez minek tudható. Talán az együtt eltöltött hét, talán a tangó nagyon feszes, pontos szabályai, amelyeken belül aztán mégis végtelen a szabadság, az igen erős egymásra figyelés, egymásba kapaszkodás a magyarázat? Ennyi különböző, mindenféle fajta ember a világ megszokott áramköréből egyszer csak kikapcsolva, rövid ideig egymásra kapcsolódva, önfeledten táncol. És a levegőben persze kortól, ismeretségektől függetlenül érezhető a tangó vitathatatlan erotikája. Az akkor, ott, egy táncban, egy tánc erejéig felizzó pillanat. Nézem a boldog arcokat, nézem a lábakat, nézem az összképet, és én is valami önfeledt boldogságot érzek. Tisztelem és becsülöm ismeretlenül ezeket az embereket. Szabadok. Nekik is biztosan megvannak a mindenfajta, mindennapi gondjaik, bajaik. De táncolnak mégis, csak azért is! Nyavalyoghatnának, bajaikkal szomorkodva üldögélhetnének otthon, de ők eljárnak tangózni. És ez még olyan sok pénzbe sem kerülhet, mint annyi egyéb fölösleges dolog. Itt nem a márkás ruha vagy cipő számít, ez az este láthatólag nem erről szól. Feltételezhetőleg a zöld ruhás nő, a már nem fiatal, kedves asztalbarátunk sem a felső tízezer tagja, de megengedi magának a boldogság táncos „luxusát”, és önfeledten indul tangózni minden egyes alkalommal, amikor felkérik.

Távozáskor megköszönjük, hogy az asztalához fogadott, és további boldog tangózást kívánunk.

Borítókép: Pixabay