A külvárosában heves harcok voltak. Irpinyben tüzérségi tűz alá kerültünk a kollégákkal. Egy nyolcvankét milliméteres aknagránát alig tizenöt méterre robbant fel tőlem. A földön feküdtem, a robbanástól fagyott sárral ment tele a szám. A lövedékek visítása a mai napig cseng a fülemben.

Nem véletlenül lőttek ránk az oroszok. Felénk irányították az aknavetőiket, négy-öt gránát is becsapódott, miközben a földön feküdtünk. Tudták, hogy újságírók vagyunk. A bugyikék sisakjainkat, a mellényeinken világító PRESS feliratot egyszerűen nem lehetett félreérteni. Tudták, csak leszarták. Ugyanúgy lőttek ránk, mint a hetven feletti kendős bábuskákra, a kisgyerekkel menekülő családokra. Mindenre lőttek.

Az orosz hadsereg rengeteg ősi hagyományt ápol. Ilyen például az állatias kegyetlenség. Bárhová, ahová a történelem során betették a lábukat, divatba jöttek a kivégzések, a nők elleni csoportos erőszak, a kínzások, a fosztogatás.

Ugyanazt csinálják Ukrajnában, mint amit Magyarországon és Lengyelországban csináltak a második világháborúban. Talán a teherautókra felpakolt, rekvirált hűtőszekrények márkája, meg a random agyonlőtt civilek ruhája változott, ha változott valami egyáltalán.

Miközben csapkodtak körülöttem az aknagránátok, az járt a fejemben, milyen kellemetlen lenne meghalni. Az időponttal voltak problémáim. A feleségem úgy jött hozzám, hogy közöltem vele, ne nagyon számítson rá, hogy fogatlan öregemberként, kórházi ágyon fekve távozom ebből a világból. Az életem nagy része az agresszióról szólt, a vége is arról fog. Lesz egy háború, amiből egyszerűen nem jövök majd vissza.

A földön fekve Ukrajnában a félbehagyott dolgaim miatt idegeskedtem, miközben Istenre vártam, hogy döntsön, mit akar.

Őszintén meglepődtem, hogy végül élve kijutottunk. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Estére, a második gin-tonic után még a kezem remegése is elmúlt.

A szégyen Magyarországon jelentkezett. Eleinte azt hittem, hogy csak fáradt vagyok. Hetekig tartott, és nem akart elmúlni az idegesség. Aztán jöttek a rohamok. Az irracionális pánik.

A házassági évfordulónkat Rotterdamban ünnepeltük. Az osztrigavacsora után sétáltunk a hotelünk felé, amikor mögöttünk egy autó ráhajtott egy műanyag palackra. A durranásra reflexből a földre vetettem magam, és magammal rántottam a feleségemet is, aki beverte a fejét a betonba.

Tudtam, hogy Rotterdamot nem lövi az orosz tüzérség, de a testem önállósította magát.

Ettől kezdve nem nagyon akartam emberek közé menni. Bármi történt, minden sejtem üvölteni kezdett, és menekülni készült. Szégyelltem, hogy nem tudok uralkodni magamon.

Miután visszajöttem az őszi ukrán ellentámadásból, a helyzet csak rosszabb lett. Három órát töltöttem az aktív fronton, a tüzérségi tűzben. Ezután már éles hang sem kellett a rohamhoz.

A félelemmel kezdődik. A fejedből indul, és egyre mélyebbre mászik a szöveteidbe. Átitatja a szívedet, a májadat. Minden sejted üvölteni kezdi, hogy „menekülj!”. Rettegsz, és semmit sem tehetsz ellene. A tested nem kíváncsi a racionális magyarázataidra, te pedig kétségbeesetten próbálsz ellentartani neki a boltban, a kocsmában, hazafelé menet.

Tudod, hogy az emberek látják. Szégyelled magad, hogy magyarázkodnod kell miatta. Az állapotod rémesen kellemetlen, és nemcsak neked, de mindenkinek, aki körülötted van.

Tudtam, hogy baj van. A feleségem is tudta.

Jászberényi Sándor író lesz a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár vendége ma 18 órától. A Gábor Áron-teremben az író legutóbbi, Mindenki másképp gyászol című regényét mutatják be. A meghívottat Miklóssi Szabó István író kérdezi. Beszélgetésük témája nemcsak a kötet, hanem az ukrajnai és a gázai hadi helyzet is. Ehhez illeszkedik egy alkalmi fotókiállítás a szerző hadszíntereken készített felvételeiből, mely a bemutató alkalmával megtekinthető.