Kik vagyunk, hová tartunk? Mi a hit, mi a szabadság? Mind-mind olyan kérdések, amelyeket nem teszünk fel magunknak nap mint nap. Zajos, túlzsúfolt életünk forgatagában legtöbbször saját, belső hangunkat sem halljuk meg.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház legutóbbi előadása, az Iráni konferencia azonban könyörtelenül szembesít bennünket előítéleteinkkel, korlátainkkal, véleményünk törékenységével, a minket körülvevő világ bonyolultságával. Felráz, elgondolkodtat, megrendít. Figyelmünket a létezésünk legalapvetőbb kérdései felé fordítja.
Ivan Viripajev kortárs orosz drámaíró 2017-ben megírt darabját Kozma András dramaturg fordította magyar nyelvre, a sepsiszentgyörgyi előadás a dráma magyar nyelvű ősbemutatója. Alaptémája társadalmunk megosztottsága, Kelet és Nyugat, a „vallási tradicionalizmus” és a „humanista realizmus” konfliktusa, avagy mit kezdünk mi, európaiak azzal a problémával, ami számunkra ismeretlennek, kiszámíthatatlannak, fenyegetőnek tűnik, ugyanakkor egyre aktuálisabb, egyre kevésbé megkerülhető. Ám a szerző nem ragad le a kelet–nyugati szemléletmód szembeállításánál. Továbbmegy, leás a probléma gyökeréig, az érzések és a gondolkodás mélyrétegeiben keres válaszokat.
Az előadás kerete egy Dániában zajló konferencia, amelyen gondolkodók, a szellemi élet jeles képviselői szólalnak fel, hogy megvitassák az iráni kérdést, értekezzenek a Közel-Keleten zajló atrocitásokról, jogtalanságokról, megtorlásokról. Az előadók eltérő nézőpontból közelítenek a problémához, érvek ütköznek, az érvényesnek tűnő diskurzusokat ugyanannyira érvényesnek tűnő eszmefuttatások cáfolják meg. A mindennapi élet talajáról elstartoló diskurzusok pedig észrevétlenül terelődnek egyre mélyebb, elvontabb filozófiai síkra.
„Dánia börtön” – idézi Shakespeare-t Viripajev az Iráni konferencia mottójában. A Hamlet-ben börtönként megjelenő helyszín itt szimbolikusan saját elménk korlátozottságára utal. A rendezvény logója egy mikrofonból és egy szárnyból kirajzolódó madár, mely a gondolat szárnyalásának lehetőségét villantja fel. Ki tudunk-e szabadulni saját gondolataink börtönéből? – ez talán az előadás tétje.
Az előtérben a színészek egy regisztrációs pult mögött fogadják a nézőket, akik névvel ellátott kitűzőt kapnak, így maguk is a konferencia résztvevőivé válnak. A színészek kisebb csoportokba verődve izgatottan szervezkednek, egyeztetnek, majd a nézők között, a nézőtér különböző pontjain foglalnak helyet. A háttérben monoton lüktetés hangja teszi még izzóbbá a hangulatot. A színpadon egy hatalmas, három részre tagolt vetítővászon, kétoldalt átlátszó plexiből készült pulpitusok mikrofonnal. A terem két oldalán egy-egy mikrofon a hozzászólóknak. A konferenciát élőben közvetítik, a vetítővásznon az éppen beszélő színész közelijét látjuk.
A drámaíró a klasszikus görög tragédiák tér, idő, cselekmény egységét alkalmazza, a szövegre épít, a mesélés ősi gesztusához nyúl vissza, így a néző maga teremtheti meg a saját belső képeit, keresheti meg válaszait a darab által felvetett problémákra. A háttérben alig érzékelhetően dübörög egy-egy alapritmus, amely időnként szívdobogásra, időnként szárnyalásra emlékeztet. Egyszerre tart a jelenben és engedi szárnyalni a fantáziánkat.
Felfokozott, izzó, koncentrált jelenlét jellemzi az alakításokat, a színészek saját egyéniségükön átszűrve szólaltatják meg a szöveget, úgy, hogy minden érzésük, tapasztalatuk ott sűrűsödik a szavaik mögött. Erős alakításokat látunk, visszafogott rendezést, amely értelmez, úgy helyezi a hangsúlyokat, hogy a szöveg mélysége felszínre tudjon kerülni.
Hat szereplő kivételével dupla szereposztásban játssza a társulat az előadást. Mindkét produkció átütő erejű, óriási energiákat mozgósítanak magukban a színészek. Bár az alapkoncepció ugyanaz, a néző érzése olyan, mintha más-más előadásban hallgatná meg ugyanazokat a vallomásokat, monológot. A színészek és nézők közvetlen találkozásából erős kapcsolódás jön létre. A nézők a konferencia résztvevőiként akár bele is szólhatnak a vitába. Mathilde Hansen (Göllner Boróka), Kathrine Johansen (Vass Zsuzsanna), Patrik Nilsson (Nagy-Kopeczky Kristóf) végig a nézőtéren ülnek, időnként kapcsolódnak be egy-egy kérdés erejéig, mintegy kihangosítva a konferencia résztvevőiben esetlegesen megfogalmazódó gondolatokat.
A dráma kiindulópontjában egy társadalmi-politikai helyzet megvitatása áll, a szövegnek mégis sikerül elemelkednie, költőivé válnia. Minden szereplőnek van egy visszatérő témája, egy életigazsága. Daniel Christensen (Pálffy Tibor, Márton Lóránt László) saját belső struktúrájáról beszél, ami a „megkapni” struktúrával fonódik össze. Oliver Larsen teológus (Szakács László, Pignitzky Gellért) szerint van valami, ami bárminél fontosabb, ami nélkül nem lehet az iráni kérdéssel foglalkozni, mégpedig „az Isten elve”.
Astrid Petersen újságírónő (Gajzágó Zsuzsa, Korodi Janka), aki több hónapot töltött fogolyként Irakban, az ember négy alapvető jogáról beszél: az élethez, a tudáshoz, a világnézethez és szexuális orientációhoz való jogáról. Szerinte az ember szabad lény, ezzel szemben Gustav Jensen (Erdei Gábor) író hosszan érvel amellett, hogy az embert a génjei és a környezete határozzák meg, teljesen kizárva a szabad döntés lehetőségét.
Emma Shmidt Paulsen (D. Albu Annamária, Fekete Mária), a miniszterelnök felesége, egy jótékonysági alapítvány elnöke munkája során megélt tapasztalatait osztja meg. Szerinte az elmaradott országokban a nyomor ellenére az emberek sokkal boldogabbak. Magnus Thomsen (Varsányi Szabolcs, Kónya-Ütő Bence) dühösen cáfol rá. A dán hyggét hozza fel példának, és azzal érvel, hogy a statisztikák szerint a dánok igenis köztudottan boldogok.
A konferencia moderátorának (Kónya-Ütő Bence, Kolcsár József) folyamatosan egyensúlyoznia kell az érintettségek, az érzelmi kitörések, az elfogadható és vállalhatóság határát súroló hangnemek és vélemények között. A felszólalók régi, elásott csatabárdjai csontvázakként hullanak ki a szekrényből. Régi, megromlott kapcsolatokra, konfliktusokra, családi traumákra derül fény, így nem csupán egy meddő vitát látunk, hanem összefonódó életutakat, sebzett embereket, akik néha olyan helyzetbe kerülnek, hogy kénytelenek meghasonulni. Astrid Petersen újságíró, bár felszólalásában fennhangon hirdeti az élethez való jogot, Facebook-bejegyzésében egy terrorista halálbüntetése mellett áll ki.
Augustin atyát (Mátray László) botrányos papként konferálják fel, aki a püspök döntésével szembemenve kitilt egy sátánista punkzenekart a templomból. Monológja a többi felszólaló beszéde után úgy hat, mint egy kinyilatkoztatás a helyzet tarthatatlanságáról: „teljesen megőrültünk, és a szabadság leple alatt absztrakcióvá változtattuk az életünket. Félve az emberi jogok megsértésétől, készek vagyunk a forrót hidegnek, a kéket sárgának nevezni.”
Pasquale Andersen karmester (Nemes Levente) egy beavatott bölcsességével osztja meg gondolatait a mítosz és a hagyomány fontosságáról, az egyetlen igazságról, amelyet a szívünkkel érzünk. A szétforgácsolódott nézőpontok, a részleges igazságok szilánkjai között arra mutat rá, hogy van egy ősi, közös tapasztalat, ami összeköt bennünket, embereket.
Az előadás kétségkívül legerősebb pillanata Shirin Shirazi (Pál-Ferenczi Gyöngyi, Szalma Hajnalka) felszólalása. Az iráni költőnőt 14 éves korában írt szerelmes verseiért ítélik halálra. Kegyelmet kap, húsz évet tölt házi őrizetben. Shirin egy kendővel letakarva, a színpad hátterében ül végig az előadás alatt. Felszólalása előtt kimért, lassú mozdulatokkal teszi le a kendőjét. Olyan ez a mozdulat, mintha az időtlenségből érkezne és szemünk előtt elevenedne meg. Koncentrált figyelem és tudatosság van minden szava, mondata mögött. Monológja közben a szemeit látjuk a vetítővásznon, nézőként az az érzésünk, hogy valami nagyon mély belső tapasztalásba avatódunk be. Shirin arról mesél, hogyan talált rá a belső szabadságára egy olyan világban, ahol néhány óvatlanul kimondott szó az életébe kerülhet. Arról, hogy hogyan mondott le erről a szabadságról és hogyan adta át magát teljesen a szerelemnek. Mindezt úgy, hogy soha nem találkozott férfival. Majd egy versét olvassa fel fárszi nyelven. A verssorokat egyszerre látjuk kivetítve fárszi és magyar nyelven, egyszerre halljuk mindkét nyelven. Úgy hat ez a jelenet, mint egy meditáció. Többet sejtet, mint amennyit elmond, a hétköznapi valóságunkat meghaladó, sokkal mélyebb valósághoz kötődünk általa. Az előadás végére a kapni struktúrájától eljutunk a teljes önfeladás állapotába.
Hová fut ez a csónak, melyben nincs sem ember, sem evező,
és nincs határozott célja sem, hová fut teljesen egyedül?
A folyó sodrása viszi, ez a csónak utánad úszik.
Maradj, ahol vagy és várj.
A gondolatok, érzések bennünk, nézőkben élnek tovább. Mi fogalmazzuk meg válaszainkat a felvetett kérdésekre. Könnyedén abban a helyzetben találhatjuk magunkat, hogy át kell értékelnünk mindent, amit eddig a világról, önmagunkról gondoltunk. Bocsárdi László rendezésében az előadás egy izgalmas szellemi utazássá válik, amely a létezés végső kérdéseire irányítja a figyelmünket. Beavatási szertartássá, mely kiszabadít gondolataink börtönéből, és arra emlékeztet, hogy a kozmikus világrendhez tartozó spirituális lények vagyunk.
Nagy Enikő
