És pirkadatkor felverték, és hideg puliszkát és aludt­tejet reggelizett, és egy munkáscsoporttal kigyalogolt a több kilométerre lévő mezőre, mire megérkezett, alaposan megszomjazott, a nap is felkelt, meleg volt, verejték, por, és a dohánymező mellett néhány percig megpihentek, és egy öregasszony megmutatta, milyen leveleket törjön és hogyan, nagyok voltak a levelek, ragacsosak, szúrósak, szagosak, és tépte a leveleket és rakta kupacokba, és amikor nem bírta tovább a karja, odament a csoportvezetőhöz, akire nagybátyja bízta, és csöndesen azt mondta, ő most hazamegy, vakációzni jött, nem kényszermunkára. A csoportvezető megvakarta a fejét, legszívesebben pofon csapta volna a neveletlen, elkényeztetett kölyköt, lám, a többiek szó nélkül dolgoznak, nem tápos városiak, akik beszarnak a házba, de nem szólt semmit, úgyis mindjárt itt a déli pihenő ideje, akkor hazaküldi valakivel, egy vénemberrel, hogy aztán ebben a melegben hőgutát kapjon, de van elég kenyérpusztító, nem kár értük, „majd mindjárt pihenő, akkor hazamégy, addig is szedd le ezt a sort”, mondta, de Démenotar megrázta a fejét, hogy ő kisujját sem mozdítja, egész testét beborítja az a ragacsos szar, mondta, és a csoportvezető keze már emelkedett volna, de eszébe jutott a gyermek apjának természete, ereje, mert elment innen ugyan, de a híre itthon maradt, hát csak annyit mondott, „akkor majd délben hazakísér az öreg Pali, az úgysem bírja már a munkát, de látod, itt van, nem lopja a napot, mint te”, ám a gyermek megvonta a vállát, hazatalál ő magától is, mondta, csak egy pohár vizet kér, a többi nem számít.

És elindult. Néhány tagja a csoportnak bámulva nézett utána, amíg a csoportvezető rájuk nem förmedt, hogy ebédig még van húsz perc, ne lopják a napot. Kavicsokat rugdosott, nézte, ahogy kilövell a por lábbelijéből, egy kődarab felsértette a lábát, sziszegve kapott oda. Az ültetvényen a dohány árnyékában nem érezte annyira a nap erejét, amely most telibe kapta, hamarosan felforrósodott a feje, viszonylag fehér bőre égett, szája hamar kiszáradt. Ahogy a Cooper May könyveiben olvasta, próbált a kisvárosra koncentrálni, nem gondolni a fájdalomra, a szomjúságra, a kerék- és állatnyomokat nézte a poros úton. Kezét a feje tetejére tette, érezte, tűzforró a haja. Továbbhaladt, és lassan megszűnt időérzékelése, erős szomjúságot érzett, szíve egyre hevesebben vert, szédült, hányingere volt, le kell ülnie. Árnyék – sehol.

„No, gyorsabban, gyermek”, tűnt fel mellette Bolond Rudi. „Ha már meglógtál a munka elől, leg­alább hazáig bírd ki”, folytatta a bolond, s megfogta Démenotar kezét. „Adj innom valamit”, hebegte a gyermek. „Vizet itt nem találsz, be kell érned a városba”, mondta Rudi, és rágyújtott. „Mit keresel te itt?”, kérdezte a gyermek, s maga is csodálkozott, hogy ki bírta mondani a kérdést. „Mit, hát mit, hát mit keressek, hát itt a legjobb a szivar, mindjárt az ültetvény mellett, töröd a szárított dohányt, sodrod a cigarettát, tömöd a pipát, pöfékelsz, mint a török basa, hát hogyne jönnék ide, te gyermek, de szedd a lábad, mert összeéget a nap”, dobta el a csikket Rudi, és kapta el a tántorgó Démenotart. „Adj innom, Rudi, könyörgöm, legalább egy korty vizet adj, látod, pénzt énekeltem össze neked, anyám pedig fánkot, lisztet, cukrot, olajat adott neked, hát egy korty vizet adj, Rudi, az isten szerelmére.” „Nincs itt víz, gyermekem, de gyere, itt a város, ott egy ház, a ház udvarán kút, s a kútban víz és hűvösség, és iszol, és a kút hidege rád árad, és körülfog, lehűt, nem lüktet a fejed, nem sajog a bőröd, megnyugszol, gyermek, és minden rendben lesz”. „Nekem most kell víz, Rudi, én most halok szomjan, látod, már öklendezek, nem bírja a gyomrom az aludttejet, az édes kenyeret, mind jön fel, Rudi, hát adj egy korty vizet, és ígérem, mesélni fogok neked indiánokról, medvékről, vadászokról, mesélek a Holdról, a Holdanya leányáról, aki lemondott a halhatatlanságról, hogy megszülje azt a fajt, amely összekötött minden patakot, minden folyót, minden tavat, minden tengert, minden óceánt a földön, annyi itt a víz, Rudi, bár egy kortyot szerezz nekem”. „Nincs vizem, gyermekem, félkortynyi se, pedig adnék, kőből, lelkemből, szívemből, dohányomból fakaszta­nék, tavak, patakok, folyók, tengerek, óceánok minden vizét adnám neked, a vizek királyává tennélek, cserébe csak annyit kérnék, hogy érj el addig a házig, a ház udvarán van egy kút, a kútban víz és hűvösség, és magához ölel a hűvösség, és felissza testedet a víz, és soha nem leszel szomjas, árva, bánatos, soha nem érzel fájdalmat, éhséget, csak a házig érj el, gyermekem, csak a ház kútjáig, ott vár rád az élet, gyermekem, ott várlak én.” „Bolondokat beszélsz, Rudi, mellettem vagy, kezem fogod, lábam húzod, bolondokat beszélsz, Rudi.” „Nem vagyok itt, Démenotar, a kút mellett vagyok, hát igyekezz hozzám, igyekezz, s én vigyázok, nehogy a kút magához öleljen, alja megnyíljon, magával hívjon az öreg bányász, elvigyen, a Holdanya drágaköve mellett őrizgessen.” „Bolondokat beszélsz, Rudi, nem vagyok én drágakő, nem vagyok... én öreg... bolondokat… Rudi… nem vagyok… kútnál...”

Kórházban tért magához. Ágya mellett infúziós állvány, alig látszott az elsötétített szobában, feje hasogatott, tarkója fájdalmasan merev volt, bőre annyira fájt, hogy mozdulni is alig bírt, szája felhasadozott, szeme a kevés fényt is nehezen viselte. Pánik környékezte, lemászott volna az ágyról, hogy elrohanjon, soha nem szúrtak még bele infúziót, nem fájt ennyire a feje, nem égett ennyire a bőre, lemászott volna, de nagybátyja felesége lépett a szobába, amitől megkönnyebbülten tette vissza fejét a párnára. „Napszúrást kaptál, gyermek”, mondta a fiatalasszony, karján ott volt a kétéves lánya, aki tüstént az infúzió csöve után kapott, szerencsére idejében elrántották. „A városszéli néne házában talált rád este a nagybátyád, amikor kiderült, hogy önfejűen hazafelé indultál a mezőről”, mondta, majd felsóhajtott: „kellett ez nekünk, már két napja fekszel itt, az orvosok Vásárhelyre akartak szállítani, csak az öreg belgyógyász erősködött, hogy maradjál itt, nem bírod ki az utat, fiatal vagy, legyőzöd ebben a kórházban is”. Démenotar az anyját akarta, de hallgatott. „Hogy aztán nagybátyád mit meg nem tett érted”, folytatta a nő, és közben a nyafogó gyermeket csitította, „azt el sem lehet mondani, csak úgy tömte az orvosokat százasokkal, mert nem volt sem infúzió, sem vitamin, sem gyógyszer, de aztán – hát lett, gyermek vagy, nem érted még ezt”. Nagybátyja lépett a kis szobába, azonnal a dolgok közepébe vágott. „Gyermek, az a vonat majdnem kisiklott; hát hogy neveljelek? Verjelek el, hogy üssön meg az apád? Küldjelek haza, hogy szomorítsam az anyádat, milyen rossz gyermek voltál? Az ültetvény jobb ötlet volt, legalább megtanulod, mi a munka, nem csak a könyvek között bóklászol, s megy el az eszed. Holnap nem, de holnapután kiengednek, akkor érted jön a nagyapád, hozzá mégy, ki a tanyára, egyedül van, jót tesz neki a társaság. És hallgass erről, gyermek, ne aggódjon az apád, anyád, hát mit érsz el vele, ha elmondod, csak bánatot szerzel nekik, elmondtam volna én, hogy valami meghűléssel a kórházba kerültél, de csak azért, hogy kivizsgáljanak, ám a hőségtől leszakadtak a telefonvonalak, minden telefon süket a városban, még a postai vonalak, a sürgönyök sem működnek, de minek is az, rövidesen kutya bajod.” A feleségére nézett. „Menjünk, esteledik, éhes a gyermek.”

„Állj”, mondta Démenotar. Életében először érzett gyűlöletet, ami ki is csendült a hangjából, s az idegenség, amit a hangnak kölcsönzött, nem csupán rokonait, hanem őt is meglepte. „Hallgatok, ha megkapom a sárga könyvet a könyvkereskedés kirakatából. Hauff legszebb meséi és Kriterion a címe”, mondta. Nagybátyja vállat vont. „Holnap beküldetem, ha csak ennyi a bajod. Most jó éjszakát”, terelte ki feleségét, gyermekét a szobából, csukta be az ajtót, majd a folyosón jól hallhatóan odaszólt a nőnek: „ez megbolondult”. Még hallott valami hangokat, majd kövér nővér lépett a szobába, gyenge levest hozott, s addig erősködött, amíg az étvágytalan gyermek valahogy magába erőszakolta. „Nem játék, fiacskám, meg is halhattál volna, szükséged van táplálékra”, mondta, majd kitapintotta a pulzusát. „Tökéletes”, csettintett a nyelvével, és megsimogatta a fiú homlokát. „Hozok a bőrödre borogatást, éjszakára altatót kapsz, különben a fájdalom nem engedne aludni.” „Két napot aludtam”, okvetetlenkedett Démenotar, de a nővér leintette. „Az kómaszerű állapot volt, nem alvás, ne ellenkezz.”