Pár héttel ezelőtt sokat fotóztam egy pár munkavédelmis bakancsot. Az egyik épp akkor leaszfaltozott utcában láttam meg a gázóra dobozára feltett lábbelit, nem tűnt lestrapáltnak, ahogy a lábfejét mutogatta az utcának, még lyukasnak sem. Nyilván, az ember, ha valamelyes művészi érzékkel rendelkezik, nem ront el egy installációt, ha nagyon megtetszik neki, hát legfeljebb lefotózza. Ez a flaszterkoptató azonban sehogy sem akart fotográfiává válni, ha egyik szögből fényképeztem, a járda fölé kilógó ágak vetettek rá árnyékot, ha másikból, a balos takarásában a jobbos nem érvényesült, alulról a gázóra doboza dominált a felvételen a maga mocskosfehér szürkeségével, felülről pedig olyan közönségesen nézett ki, mint egy pár elhasznált cipő. Egy idő után feladtam a kísérletezést, aztán másnap eszembe jutott, hogyan tudnék mégis műtárgyhoz illő felvételt készíteni róla. Lélekszakadva rohantam vissza a helyszínre abbéli félelmemtől, hogy közben az utcák tisztán tartásáért fizetett szakik begyűjtötték már, de nem, a pár munkavédelmis bakancs ugyanott, ugyanabban a pozícióban pihent továbbra is. A fényképet elkészítettem, a felvételen a háttérben egy sárga falevelet fúj odébb lustán a szél, szerintem egész jó fotó lett, ha majd egyszer hűtlenség tematikájú pályázatot ír ki valaki, biztos nevezek a képpel. (Utóirat ehhez a bekezdéshez: tegnap, miután megírtam ezt a jegyzetet, kíváncsiságból visszamentem abba a nemrég leaszfaltozott utcába. A pár munkavédelmis bakancsot megtaláltam a gázóra dobozán. Ugyanott, ugyanabban a pozícióban. Csak vékony porréteg telepedett rá azóta.)

Szintén utcafelújításkor kaptam lencsevégre a végtelen oszlopot. Nem a Brâncuși-féle monumentális műalkotást, az nem a mi tájainkat ékesíti, bár kis híján a mioritikus Zsilvásárhelyet sem, hiszen a kommunisták „burzsoá” művésznek nyilvánították a mostanára a legnagyobb román szobrásznak nevezett Brâncuși-t, és valamikor az 1950-es években le akarták bontatni az égbetekintőt. Néhány, a művészetet nem brosúrákból tanult és pártideológiák szerint értékelő jóemberen múlott, hogy A végtelen oszlop A csók kapujával és A csend asztalával együtt megmaradhatott a zsilvásárhelyi Constantin Brâncuși parkban, és immár néhány éve az UNESCO világörökségi listájára is felkerült a szakralitás brâncuși-i megfogalmazása. Az a végtelen oszlop, amelyet én fotóztam le, csak annyiban szakrális, hogy a belvárosi református templom van a hátterében. Különben nem oktaéderekből állott, mint az igazi, hanem a mindközönségesen piskótának nevezett térkövekből építhette fel egy, valószínűleg a buszvárás unalmas perceit alkotással kitölteni vágyó gyerek, aki talán azt sem tudta, hogy a Brâncuși-féle oszlop tizenöt elemből áll, így ő csak tízet rakott egymásra. Vagy tudta, de csak ennyire futotta az idejéből? Mindegy, ez az installáció a járda visszaburkolásakor megsemmisült, elemein azóta a művészet iránti részvétlenséggel taposnak az emberek.

Egy különleges alkotást valamelyik tömbháznegyedben fedeztem fel, ez annyiban lóg ki a sorból, hogy nem emberi kéz csinálmánya – viszont a szó szoros értelmében csinálmány. Egy négylábú házi kedvenc hagyhatta maga után, s gazdija elég felelőtlennek bizonyult a nyomokból ítélve, bár az is lehet, őt is elkápráztatta a látvány, s mint rendkívüli teljesítményt, a műítészek bírálatára bízta további sorsát. A kutyus ugyanis nem akárhol végezte el dolgát, hanem egy fa törzsének maradványán, ami már csak azért is figyelemre méltó produkció, mert a fát a föld színe fölött jó tíz centire vágták le. Hogy miért tetszett meg ez a magaslati hely a pórázvégi farokcsóválónak, az nem csak az emberi, de a kutyai világban is talányt jelent. Bár ki tudja, talán az ebek közt is vannak művészi hajlamúak.

Ez az „installáció” viszont nem igézett meg cseppet sem. A belvárostól alig két percnyire, a hegyre vezető utcák egyikében készült a felvétel pár nappal ezelőtt, a késő délutáni órákban. Emberi kéz produktuma, ez kétségtelen, bár embernek csak nagy fenntartásokkal nevezhető az olyan lény, aki abban leli örömét, hogy szemetes kukákat borogasson ki. Láthatólag nem is a mélyszegénység kényszere vette rá cselekedetére, hanem magában a rombolás aktusában lelte örömét – és ez az, amit sehogyan sem tudok megérteni, elfogadni meg még kevésbé. Beválogattam ugyan a sorozatba ezt a felvételt is, de valahogy idegenkedem attól, hogy installációnak nevezzem. A pusztítás ugyanis ellenkezője az alkotásnak, és nem a homo sapiens jellemzője.