1918. december 1-jén az erdélyi, bánsági és partiumi románok Gyulafehérváron tartott nemzetgyűlése kimondta a Romániához való csatlakozást. Elfogadták a gyulafehérvári nyilatkozatot, mely azokat az elveket tartalmazza, amelyek szerint elképzelték a térség társadalmi-politikai berendezkedését és az itt lakó népek együttélését. A királyi Románia csupán az egyesülésről szóló első pontot iktatta törvénybe. A „nagy egyesülést” minden évben megünnepelték. Mai Történelmünk rovatunkban a Kolozsváron kiadott Keleti Újságban az ünneplés kapcsán megjelent két szerkesztőségi cikket közlünk. Az első az 1936-os, akkor Szász Endre volt a főszerkesztő, a második a második bécsi döntést követően, 1940-ben kelt, amikor Nyirő József volt a felelős szerkesztő. Az elsőben Gyulafehérvár neve Alba-Iuliaként jelenik meg, ugyanis a román uralom alatt tilos volt magyar településneveket használni. Ez nem volt érvényes a személynevekre. A cikkben említett nevek feloldása: Alexandru Vaida-Voievod, Iuliu Maniu, Vasile Goldiş, Ștefan Cicio-Pop, Aurel Vlad.
December 1.
Tizennyolcadszor virrad ránk a december elsejei évforduló. Aki 1918-ban vagy talán éppen december elsején született, az már felserdült ifjú, tagja annak az új generációnak, amelynek már emlékei sincsenek a magyar uralom alatti Transsylvaniáról. És az idősebb nemzedék életében is nagy idő ez a tizennyolc esztendő, két év híján két évtized. De fiatalok és öregek egyformán tisztában vannak december elsejének jelentőségével.
Vaida Sándor vasárnapi beszédében arra emlékszik, hogy sűrű hóesés közben érkeztek meg Alba-Iuliára, ahol a nevezetes nagygyűlés lezajlott. Ezen a gyűlésen mondta ki Transsylvania és Bánát románsága csatlakozását Romániához. „A december elsején leesett hó – mondotta Vaida – régi igazságtalanságokra borított fátyolt és eltüntette a válaszfalakat románok és románok között.” Vaida tehát, a régi Magyarország nemzetiségi harcainak egyik legkiemelkedőbb vezére ezzel a körülírással fejezte ki, hogy a nemzetgyűlésre összeült románság tizennyolc évvel ezelőtt nem szánt rossz sorsot a vele egy területen élő magyaroknak és a többi kisebbségi népeknek. Jobban szerettük volna, hogyha Vaida szabatosabban fejezi ki magát, s nem felejti ki beszédéből azokat a határozatokat, amelyeket a magyarság mint „gyulafehérvári pontokat” őrzött meg a lelkében. Mert mi, az öregebbek megtanítottuk fiainkat arra, hogy december elseje, a román tartományok egyesülésének ünnepe a kisebbségeknek is emlékezetes, fontos dátuma, ekkor tettek hitet a Transsylvania minden részéből összesereglett, kimagasló politikusai, Maniu, Vaida, Goldis, Pop-Cicio, Vlad Aurél és mások vezetése alatt tanácskozó románok az általános emberi szabadságjogok mellett.
Az alba-iuliai határozat ezzel a felemelő mondattal kezdődik: „Teljes nemzeti szabadság az összes, itt élő nemzeteknek.” Hogy a magyarság békés érzésekkel, a jövőbe vetett hittel fogadta el új államjogi helyzetét, és soha egy lépést sem tett annak megváltoztatására, azt éppen ez a rövid mondat teszi természetessé.
Románia mai örömünnepén nem a zavarkeltés, a rendbontás hangján, hanem a jó állampolgár őszinte nyíltságával, egyenességével és önérzetével emlékezünk és emlékeztetünk mi is a tizennyolc éves alba-iuliai határozatra. Mert nemcsak a teljes nemzeti szabadság ígérete tizennyolc éves, hanem az a magyar ifjú is, aki a román nemzetgyűlés esztendejében született, s aki a békés polgári munka jegyében akar együtt dolgozni az állam konszolidációja és fejlesztése érdekében. Nagyon szerettük volna, hogyha Vaida – mint az alba-iuliai váltó egyik kezese – ennek a felnőtt és e pillanatban nagyon szomorú jövő elé néző fiatal nemzedéknek a megnyugtatására is mondott volna valamit. Románia tartományainak egyesülése ugyanis az ország kisebbségi lakosságát is jogokkal ruházta fel, azok a határok, amelyeket a békeszerződések megvontak, nemcsak a román többséget, hanem a magyar kisebbséget is ide sorozták. Ha a határokon túlról – mondjuk meg nyíltan, Rómából vagy akárhonnan – ellenségeseknek ítélt kijelentések hírei érkeznek el hozzánk, azokért felelőssé tenni bennünket nem lehet, ez nem lehet ok semmiféle jogfosztásra. Ami bennünket illet, tizennyolc év fegyelmezettségére, kötelességteljesítésére hivatkozunk, amikor bejelentjük: megérdemeltük végre, hogy a tizennyolc éves ígéretből valóság váljon.
(1936. december 2.)
Halottidézés
Szombaton százezrek temették Bukarestben Codreanut, a kapitányt, vasárnap pedig Gyulafehérváron Erdély Nagyromániával való egyesülésének huszonkettedik évfordulójának megünneplésére gyűlt össze a hivatalos Románia, élén Antonescuval és Horia Simával, az állam, illetve a párt fejével. A legutóbbi romániai események világszerte némi zavart keltettek annak megítélésében, hogy tulajdonképpen meddig terjed az állam hatalma és hol kezdődik, illetve végződik a párt, azaz a légionáriusok uralma, s a rövid idő, ami a jilavai rémségek és az ország más részein párhuzamosan lefolyt – bosszúállási vagy tisztogatási? – akciók óta eltelt, nem tudott választ adni a kérdésre, nem tudta felfedni a megdöbbent és hitetlenül álló külföld előtt azt, hogy tulajdonképpen milyen rugói, milyen indítékai voltak a véres revolvergolyók rettentő orgiájának. Nyílt kérdés, hogy mennyiben felelős az államvezetés, és mennyiben lehet csak a felelőtlen légionáriusokra hárítani minden felelősséget.
Gyulafehérvár azonban a huszonkettedik évforduló ünnepén mintha megbékítette volna egymással a látszólag szemben álló két hatalmat, az államot és a pártot. Antonescu és Horia Sima, a két vezető egymás oldalán jelent meg a magyar történelmi emlékektől visszahangzó város falai között, hogy messzehangzóbbá és jelentősebbé tegye a huszonkét éve elmúlt emlékezetes december elsejét, amikor az úgynevezett nemzetgyűlés kimondta Erdély egyesülését a régi királysággal.
A gyulafehérvári határozat ugyancsak formaság volt, nem döntötte el, hogy Erdélyt leszakították Magyarország testéről. Nagyobb erők, a győztesek fékevesztett eligazító akarata kívánta a műtét végrehajtását, nem nézve észszerűséget, történelmi múltat, magyar milliókat s nem látva – talán készakarva –, hogy a román nép még nem érett meg arra, hogy területben és népességben ennyire megduzzasztott országot vezessen. Románia ennek ellenére huszonkét év alatt mindig hálaünnepet ült december elsején, mintha valóban egyedül csak Gyulafehérvár kellett volna ahhoz, hogy a nagyromán álom megvalósuljon, s egyedül az ott hozott határozat tette volna lehetővé Erdély erőszakos elszakítását. Iskoláinknak s egyházainknak az eltelt huszonkét év alatt kötelességgé tették, hogy december elsején „hazafias” ünnepségeket rendezzenek, méltatni és dicsőíteni rendelték nekünk Gyulafehérvárt, de azt hittük, hogy a Bécsben történt döntés után ez évben az új nagyságát levetkezett Románia eltekint annak a Gyulafehérvárnak a megünneplésétől, amelynek művét halálra ítélte a történelmi igazságszolgáltatás.
Nem így történt. A szenvedélyek veszedelmes tüze még nem csendesedett le szomszédainknál. Megnyugtató jelentésekre még hiába várunk, de eközben sem volt sürgősebb dolguk a románoknak, mint Gyulafehérvárra seregleni és ünnepelni. Nem lehet kétség aziránt, s világosan meg is mondjuk: a gyulafehérvári emlékünnepély célzatossága veszedelmesen időszerűtlen. Hogy mi a célzatosság benne, azt nem kell itt kifejtenünk. De vajon van-e haszna az ilyen ünnepségeknek, van-e valami értelme az ilyen felvonulásoknak? El lehet-e érni valamit a túlhaladott gondolat élesztésével és a halott szellemének meggondolatlan felidézésével?
Románia jövőbeni sorsa most elsősorban önmagától függ. És a gyulafehérvári emlékünnep megrendezése tisztán mutatja, hogy Románia még mindig nem tud a múlttal szakítani, nem tudja felismerni, hogy a mostani Európa új eszmék, új formák és felfogások alapján alakul ki, és abban már semmi értelme sincs a huszonkét év előtti határozatok emlegetésének, felszínre hozatalának s díszes megünneplésének.
Ennyit akartunk mondani a gyulafehérvári halottidézéssel kapcsolatban, hol a múlt letűnt árnyékainak jegyében a román állam kezet fogott a legionistákkal, mintegy jelképezve, hogy minden ellentéten túl egyben egyek: a tanulságokat egyikük sem akarja levonni.
(1940. december 3.)
