Ismét új útitársunk van, egy fiatalember, aki szemmel láthatóan ideges. Pár perc múlva ránk bízza csomagját, és eltűnik. Amikor visszajön, érezni rajta a cigarettafüstöt. Ahogy ránézünk, zavartan elmosolyodik, és megjegyzi: ,,Próbáltam leszokni róla, de nem sikerült."
Erna közelebb húzódik hozzám, és mesélni kezd.
— Úgy hiszem, az akaraterő is fokozatosan növekszik velünk, és mindig ,,edzésben kell tartanunk". Amikor kicsi voltam, nagyon torkos voltam, felfaltam minden édességet, aminek a közelébe kerültem.
Emlékszem, másodikos lehettem, amikor a beteg tanító nénink helyett egy idős, mosolygós tanító néni érkezett egy nap. Ismerkedésképpen sok mindenről beszélgettünk, többek közt az akaratól is. Ő mesélte, hogy nagyon jól lehet edzeni az akaratot. Például egy torkos kitesz egy finom édességet maga elé mindennap, és pár percig nézi, de nem nyúl hozzá, hanem magában ismételgeti: ez nem jó nekem. Ha sikerül ellenállni a kísértésnek, akkor megjutalmazza magát egy jó filmmel, elfogyaszt egy szép gyümölcsöt.
A kisdiák számára minden szent, amit a tanító néni mond, így ez is úgy hatott rám, mint egy ,,isteni kinyilatkoztatás". Kipróbáltam, és sikerült leszoknom a mértéktelen édességfogyasztásról.
Amikor befejeztük a beszélgetést, idős falusi útitársunk is megszólalt:
— Én a katonaságnál szoktam rá a szivarra. Időnk volt elég, más is szívta, hát én is. Ha kimenőnk volt, ittuk a sok sört, és szivaroztunk. Aztán pár év múlva, egy télen elkezdtem köhögni, s nem akart abbamaradni. Az orvos keményen rám nézett, és azt mondta: vagy szivar, vagy élet, egészség. Kimentem a kedvenc helyemre, rágyújtottam egy szivarra, és búcsút vettem tőle. Sok régi kollégám azóta is szívja, van, aki az italra is rászokott, én meg egészséges vagyok ma is.
A vonat zötyögve megállt, és mindenki ment a maga útjára, de már egy másik útravalóval. Mindannyian tanultunk egymástól.
