Úgy alakult, hogy be kellett feküdnöm a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórházba egy rutinműtétre. Hétfőn a családorvos javasolta, hogy programáltassam magam az első szabad időpontra a járóbeteg-rendelő sebészeti osztályára, ahol kedden fogadott a szakorvos, és másnapra be is ütemezett operációra. Nem volt tehát apelláta, szerda délben már neki is fogtam lábadozni, azóta pedig szerencsésen hazatértem, hogy itthon űzzem tovább a felépülés felettébb unalmas, ám szükségszerű művészetét.
Az alatt a két nap alatt, amíg a sebészet vendégszeretetét élveztem, kórtermemben betegtársam volt két idősebb úriember. Midőn lezsibbasztott alsó végtagjaimmal egyetemben begurítottak az ágyamhoz, mindenen járt az agyam, csak azon nem, hogy bemutatkozzam a két bajtársamnak, akik módfelett kíváncsian nézték, hogy mit keres az ispotályban egy magamfajta siheder. Máskülönben nem rendelkezem kórházkultúrával, hiszen néhány óránál többet még sosem kényszerültem tölteni a steril fehér falak vendégségében, ezért meg se fordult a fejemben ez a formaság.
Így hát elmaradt a hivatalos kivolnékén, a továbbiakban kémfilmbe illő fedőneveken szólítottuk egymást. Ormányos bácsi gyomorproblémával feküdt benn, melynek orvoslására orrán keresztül levezetett csövek szolgáltak, és azon túl, hogy ezek gátolták olyan hétköznapi cselekedetek elvégzésében, mint a vízivás, groteszk látványt is nyújtottak, ő maga pedig „ormányaként” utalt rájuk. Valójában ő volt az, aki sorstársát – egy műtétből felépülőben levő urat, akivel már hétfő óta osztozott a kórtermen – „tatának” szólította, barátias tiszteletből, hiszen van köztük szerény tíz év korkülönbség. Ezt a játékosságot én nem engedhettem meg magamnak, így lett az idősebb kolléga számomra Öregúr.
Feküdtünk tehát hárman háromfelé, ki-ki a saját bajával. S miközben monotonon szivárgott belénk a perfúzió, Ormányos bácsi volt, aki megtörte a csendet, kérdezgetett felőlem. Így aztán én is felszabadultam, és elkezdtünk diskurálni. A közös témára is hamar ráleltünk (mi egyéb, mint a foci?), így meg volt alapozva a barátság, melyet csak megerősített az együttes szenvedés: a kúrából fakadó elemózsiamegvonás által keltett éhség, az olvadáspontig hevülő fűtőtestekből áradó hőség, éjszaka pedig a folyosó bütüjében hangoskodó páciens okozta alváshiány – ám mind közül a legrosszabb volt a bizonytalanság: ki lesz az OSK új vezetőedzője?
Aztán jött a másnap, a lábaim ismét szabályosan működtek, és végre kaptunk mindnyájan enni, ez pedig a közhangulat látványos javulását eredményezte. Öregúr kezdett erőre kapni, Ormányos bácsit is megfosztották jellegzetes orrnyúlványától, mely – bár szerintem státusszimbólumnak számít belső körökben – már nagyon zavarta őt. A vizitet követően úgy tűnt, talán mindhármunkat kilakoltatnak másnap, így semmi akadálya nem volt, hogy hangulatunk a tetőfokára hágjon. Mégis az idő nem akart múlni.
Milyen érdekes: ha az ember önszántából dönt úgy, hogy lopja a napot, akkor repül az idő, ám ha kényszerítik a semmittevésre, nem találja a helyét, nem tudja, mit kezdjen magával. S mivel képtelen vagyok sokáig a fenekemen ülni (elsősorban örökmozgó természetemből fakadóan, másodsorban pedig annak frissen műtött jellege miatt), ezért napom nagy részében fel-alá bolyongtam a kórház folyosóin, udvarán, többnyire egyedül, hiszen a két nemzeti ünnep és a hosszú hétvége miatt kongott a hely az ürességtől. Mindezek ellenére bele-belebotlottam néhány rokon lélekbe, kik szintén céltalan kóvályogtak, így ismertem meg a bölcs és jólelkű Nagylábujjat és A Jánykát, aki már veterán eme berkekben – róluk talán még értekezem alkalomadtán.
Végső soron péntekre virradóra csak én búcsúztam el újdonsült lakótársaimtól, mivel az orvos jobbnak látta, hogy ők a hétvégén még folytassák a vendégeskedést. Ez Ormányos bácsit (aki már nem ormányos) és Öregurat látszólag nem zavarta, hiszen az étel finom, az ágy puha és a nővérkék is aranyosak (még azok is, akiknek szakálla van – őket mindmáig nem tudom, hogy nővérúrnak vagy fivérnek nevezzem?), de azért a hétfői meccset már mindketten szívesebben néznék hazulról.
Váry-Sylvester Péter