László Zsuzsa
Ebédet főzök, asztalon a telefon kihangosítva. Egy másik városban hátrahagyott barátnőmmel beszélgetek. Gyakran hívjuk egymást, és a beszélgetéseink nem pár percesek, a mostani sem az. Mire a végére jutunk, az ebéd is elkészül. Nem egyszer főztünk együtt náluk vagy a mi konyhánkban, egy kicsit olyan, mintha…
Persze hogy nem olyan, de azért legalább abban az illúzióban ringatom magam, hogy ott sürög-forog mellettem. És megy a traccsparti hosszasan. Aztán egyszer csak egy közös, régi barátról érdeklődöm. Meg is lepődik, hiszen tudja, hogy évek óta nem beszélünk egymással. Fontos, több évtizedes barátság szűnt meg, sosem hittük volna, hogy ez megtörténik velünk. De megtörtént, most sem tudom pontosan, hogy tulajdonképpen miként jutottunk lépésről lépésre idáig. Ő engem hibáztatott, én őt, gyűltek a ki nem beszélt vagy félremagyarázott, tisztázatlan sérelmek, és egy idő után már nem tudtunk mit kezdeni egymással. Azóta csendben meghúzódunk közös barátaink mögött. Ők nem emlegetnek minket egymásnak, sejtik, hogy ez fájdalmakkal terhes, kényes terület, ahová nem érdemes betévedni. Most viszont váratlanul elkezdek kérdezni. Én is meglepődöm, hogy megteszem, és keresem a választ, hogy miért faggatózom. Nem kell sokáig filozofálgatnom, a válasz kézenfekvő. Szinte nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak erre a barátra. Mert bármi is történt, továbbra is szeretem. Az elmúlt években sok mindenre próbáltam megtalálni a magyarázatot kettőnkkel kapcsolatban, és kemény munkát fektettem abba, hogy valamiként helyrerakjak magamban ezt-azt. És munka van abban is, hogy tulajdonképpen már nem haragszom. Na, ez így hamis. Igenis haragszom, de azért, hogy nem vigyáztunk, hogy hagytuk megtörténni ezt az egészet. Lehet, hogy soha többé nem fogunk beszélni egymással, de bármi is történt, nem tudom nem szeretni. Mert egyvalami biztos. Szinte bármit el lehet dönteni fejben, jót és rosszat is, dolgozhatunk magunkkal, magunkban sok mindenen, több-kevesebb sikerrel. De van valami, amit nem lehet fejből irányítani, melózhat az ember orrvérzésig. Ez a szeretet. Öntörvényű, nem hagyja magát nyakon csípni. Mondhatod neki, hogy mától tűnjél a fenébe, itt most nem kellesz tovább! Meg se hallja. Aztán, ha nem tudsz mit kezdeni a haragoddal, sérelmeiddel, az a te bajod, őt ez kicsit sem érdekli. Ha valahová befészkelte magát, addig ül ott, amíg neki jólesik. Érdekes, konok egy szerzet. Azt, hogy miket kérdeztem vagy tudtam meg főzés közben, már nem mondom el. De sokáig kérdezősködtem, mert nem hagyott nyugton valami. Azt hiszem, a szeretet.
Bortókép: Pixabay
