– Időpont-egyeztetéseink során többször arra hivatkozott, hogy be kell fejeznie egy dolgozatot? Miről ír?
– A doktori dolgozatomat, amelynek a dzsesszénekesi improvizáció a témája, amiről eddig nem nagyon értekezett senki. Persze tudom, hogy a dzsessz nem könnyen hallgatható zene, kevésbé alkalmas könnyű kikapcsolódásra, figyelmet igényel, de épp ez a lényege. Elsősorban olyan füleknek szól, amelyek képesek bonyolultabb harmóniák befogadására.

– Önt mi terelte éppen a dzsessz irányába?
– Talán túlzás lenne – de csak részben – azt állítani, hogy a végzet. Mindenki megéli a belső keresgélések egyik-másik szakaszát, kerül a sorsát jelentősen befolyásoló vagy egyenesen meghatározó döntéshelyzetbe. A személyes választások és annak következményei persze megkerülhetetlenek. Nekem talán ezekkel a választásokkal volt a szerencsém, talán okosabban döntöttem adott helyzetekben, mint mások, nem engedtem olyan csábításoknak, amelyek felszínesebb irányokba terelhettek volna. Az én bölcs nagymamám azt mondta, hogy a pénz csak következmény, nem önmagában cél. Nagyon sokan az azonnali hasznot hozó célok felé irányulnak, én viszont megpróbálok távlatokban gondolkodni. Még nem értem el, amit magam elé tűztem, talán soha el sem érem, de azt a stációt csak én ismerem és az édesapám, aki tízéves koromban sugallta nekem az irányt. Tőle kaptam a pillanaton túli keresgélés értelmét, a jelen nyomása alatt mindig a jövő nyomásának elviselésére készülök.

– Azt állítja, hogy mindig jó döntéseket hozott?
– Nem, korántsem, néha kifejezetten rosszul döntöttem. Volt olyan útelágazás az életemben, amelynek választása a jelenlegi életemhez vezetett, de a karrierem szempontjából hozhattam volna jobb döntést is. Például 2004-ben, amikor egy héttel a montreux-i fesztiválon nyert díjam után első díjazott lettem az Aranyszarvas fesztiválon is, és akkor esélyem nyílt egy amerikai zenei konferencián való részvételre. De a két díj által elvarázsolva, a hirtelen támadt ismertség, mondhatnám sztárság közepette azt éreztem, hogy ha elmegyek, soha nem térek vissza. Hasonló helyzetben ma sem jönnék vissza. Tudom, mert azóta volt alkalmam Kaliforniában utazgatni, és tudom, mit jelent San Francisco – oda szólt az a meghívás – egy énekes számára. Tudom, hogy ma ez az én helyem, mások a romániai barátaim, mint bárhol máshol, az ember, aki ma vagyok, itt érzi otthon magát.

– Közel húsz éve milyen perspektívák nyíltak itthon egy dzsesszénekes előtt?
– Nagyon pezsgő világ vett körül akkoriban, két fesztiváldíj, a siker kapui kinyílni látszottak. Az Egyesült Államokban jóval több bizonytalanság várt volna rám, a dzsesszjelenség méretei is félelmetesnek tűntek. Szinte mindent elölről kellett volna kezdenem, sokat tanulnom, ugyanakkor ma már azt is tudom, hogy a sikernek nagyon sok egyéb összetevője is van odakinn: fontos emberekkel való kapcsolatrendszer kialakítása és fenntartása, a médiában, a nyilvánosságban való folyamatos jelenlét, hasonlók. Ehhez képest itthon minden könnyen elérhetőnek tűnt. Akkoriban kellett meghoznom egy fontos döntést: választani a lemezkiadók között. A cég, a Zone Records, amely mellett megállapodtam, egy éven belül csődbe ment, aztán „bekebelezte” a Universal Records, bennünket pedig a kukába dobtak. Amikor a Zone mellett döntöttünk, a művészi szabadságot választottuk a Slang együttessel együtt, zenei tekintetben azt csinálhattunk, amit akartunk a gyors siker perspektíváját sokkal inkább felvillantó másik kettővel szemben.

– Kívülről úgy fest, hogy a szakma egyik legjobbjaként tartják nyilván Romániában, de hogy érzi ön, érdemeivel arányosan becsülik-e meg?
– Nehéz kérdés, mivel a romániai dzsessz világa változatlanul roppant kicsinyes világ. Valóban látszólag a megbecsült énekesek közé tartozom, de nem szabad bedőlni ennek a pletykákkal teli világnak. Nem tudhatom, hogyan beszélnek rólam a hátam mögött, persze igazából az a fontos, amit a koncerteken látok, az az igazi értékmérő. A közönséggel folytatott „párbeszéd” során derül ki, van-e az aznap összegyűltekkel közös nyelvem, jól végeztem-e a dolgom, vagy sem. A megbecsültségem annak is köszönhető, hogy mindig is törekedtem a közérthetőségre, olyan nyelvezet kialakítására, amely révén a zenéhez értő, illetve nem értő, de azt szerető emberek számára is befogadhatóvá válok. Iași-ban az egyetemen mindjárt az első órákon azt mondta a tanárom: ha azt szeretnéd, hogy elfogadjanak egy együttesben, tudnod kell beszélni a hangszeresek nyelvén is. Ha egy partitúrával rukkolsz elő, el kell tudnod mondani a zenésztársaidnak, mit vársz tőlük. Amikor a Heritage című szerzői albumommal jelentkeztem és leírtam néhány egyszerű gondolatot róla, a projektben részt vevő Gyárfás István, Sárik Péter, Fónay Tibor és Gálfi Attila néztek rám, és azt kérdezték: most mit csináljunk? Rájöttem, hogy időre van szükségem, míg bennem is kikristályosodik a dolog, hogy nem hagyatkozhatok kizárólag a zenészek ötleteire, először bennem kell megszólalniuk egyenként a hangszereknek, hogy el is tudjam mondani, hogy az jöjjön ki belőle, amit megálmodtam. Azóta is tanulom a „mesterséget”, illetve keresem azokat az embereket, akik képesek hangszerelni, terelgetni az ötleteidet.

– Amikor otthagyta Bukarestet, nem tartott tőle, hogy egy életre „elásta” magát a dzsessz-szakmában?
– De igen, csakhogy én nem akartam otthagyni Bukarestet. Szerettem a nagyvárosi életet, a belvárosi lakásomat, a környéket, igazi bohémnak éreztem magam. Akkoriban a nagyvárosok vonzottak, Sepsiszentgyörgy pedig nem tartozott ebbe a kategóriába – és most már azt mondom, remélem, nem is fog soha. Volt azonban egy kisgyerekem, és azt is egyre inkább éreztem, hogy számára az a környezet és életforma egyáltalán nem megfelelő. Miután Háromszékre költöztem, többen felhívtak, hogy azt hallották, abbahagytam az éneklést. Ezt követően nem kis erőfeszítésembe került visszakerülni azokba a körökbe, visszaszerezni az ismertségemet.

– Milyen mértékben alakította át a zenei ötleteit a falusi lét?
– Összevetve a korábbi felvételeimet a jelenlegivel, azt kell mondanom, hogy egyszerűsödtek az ötleteim. Mintha kevesebbet kellene keresgélnem, illetve hamarabb megtalálom a megoldásokat. Az előadásmódom is hasonlóképpen változott: jóval kevésbé énekelek demonstratív módon, talán az életkorom is hozzájárul ahhoz, hogy az elmélyedő stílus kerüljön az előtérbe.

– Hogyan keveredett első alkalommal sepsiszentgyörgyi színpadra?
– A 2004-es Aranyszarvas fesztivál előválogatása után Cserkész Jimmy – aki akkor a Slangben zenélt – kijelentette, hogy Szentgyörgyön készülünk a döntőre. Én addig csak a szülővárosomhoz közeli, duna-deltai Szentgyörgyről hallottam, nem is értettem, amikor Jimmy felvázolta, hogy vonattal kell jönnöm Brassóig, ott majd ő vár autóval. Egy év múlva csődbe ment a lemezkiadó, mindenki mehetett amerre látott, nekem meg igazából nem volt hová: Iași-ban nem volt lakásom, az anyám szoknyájához nem akartam hazamenni, ellenkezett volna a teljes lényemmel. Bukarestet nem engedte meg a zsebem. Jöttem hát Szentgyörgyre Jimmyvel, akivel azokban az években egy párt alkottunk. Mély depresszióba süllyedtem, semmi sem tetszett, Bukaresthez képest halottnak tűnt a város. Nem akartam itt maradni, négy hónap múlva visszamentem Bukarestbe, interjúról interjúra jártam, végül épp annál a cégnél találtam munkát, amely nem sokkal korábban „lenyelte” a mi lemezkiadónkat. Csak már nem énekesként, hanem az énekeseket képviselő menedzserként. Nem tetszett a dolog, 2012-ben visszatértem Szentgyörgyre.

 – Mi változott időközben, hogy a visszatérés mellett döntött?
– Semmi. Jól érzem magam Szentkirályban, de nem váltam nagy Szentgyörgy-rajongóvá. Nem szeretném megutáltatni magam, de engem a régi épületekkel rendelkező városok vonzanak, elsősorban azok, amelyeket folyó szel ketté. Budapestet ezért tartom gyönyörűnek, talán a legszebbnek a világon. Az itteni emberekkel azonban semmi bajom, ellenkezőleg. Családi körben soha nem hallottam magyarokat, székelyeket, németeket leminősítő véleményeket, a kultúrák iránti nyitottság jegyében nőttem fel. Édesapám tizenegy nyelvet beszélt, és mindig azt mondta, legyek nyitott minden iránt, egy-egy nézetet csak azt követően tegyek a magamévá, ha azt minden tekintetben bizonyítékok támasztják alá. Tulceán az elemi iskolában mindenféle nációk gyermekeivel, törökökkel, tatárokkal, macedónokkal találkoztam, nem alakulhattak ki bennem azok az érzelmi koordináták, amelyek a nemzetiségi egymásnak feszülések vidékein élőkben jöhettek létre.

– Milyen elképzelésekkel érkezett Szentgyörgyre: megváltoztatni a környezetét vagy mihamarabb hasonulni hozzá?
– Megfigyelőként érkeztem, semmit sem akartam megváltoztatni. Így aztán nagyon hamar szembesültem azzal, mennyi mindent nem tudok a székely, a magyar kultúráról. De azzal az átalakulással is itt szembesültem, amely az Erdély magyarok által lakott vidékeire telepedett moldovaiakban, oltyánokban végbement. És arra jöttem rá, hogy elsősorban nem nagy különbségekről beszélhetünk, hanem nagy kölcsönhatásokról. Innen már csak egy lépés felismerni azokat a hatásokat, amelyek mindannyiunkat meghatároznak. Negatív tapasztalataim nem nagyon voltak, vagy ha igen, nem tartottam fontosnak őket. Persze az sem mellékes, hogy érzelmileg miként reagálsz az ilyesmire: elképzelhető, hogy valaki úgy sértsen meg, hogy észre se veszed, akkor meg nem lehet sértésről beszélni. Mint ahogy az is előfordulhat, hogy valaki agyba-főbe dicsér, miközben igazából ironizál, de anélkül, hogy leessen nálad a tantusz. A térség embereinek lelki finomságait igyekszem megérteni. Leginkább az tetszik a székelyekben, hogy megbízhatók, hogy itt másnap is érvényes az adott szó. Igen, jelentős mentalitásbeli különbségről beszélhetünk, ami a másféle kultúrából, neveltetésből ered. És talán az sem mellékes, hogy a Székelyföldhöz hasonlóan szorongatott helyen élők jobban kívánják a szabadságot, ez a szabadságvágy elsősorban irodalomban, képzőművészetben, zenében nyilvánul meg, az itteni habzó kreativitást az táplálja.

– A környék népzenéje befolyásolja valamilyen mértékben az alkotásait?
– Van néhány villanás a legutóbbi albumomon, az In My Village címűn, ami lényegében egy költői, leíró jellegű négyrészes szvit a mi falunkról. Abban léteznek „etnonyomok”, de a vibrafonos kollégámtól azt kértem, hogy maradjunk Bartók Béla „környékén”, azaz letisztítva a zenét a nagyon hagyományos elemektől, amelyeket egyszerűen nem ismerek. Amit pedig nem ismerek a maga mélységeiben, nem éneklem, mert nem lehetek benne autentikus. A szentgyörgyi Jazz­par Trióval – Gáspár Csaba, Gáspár Álmos és Vitályos Lehel – való közös munka sokat segít, ők ugyanis a hagyományos székely, magyar népzene elmélyült szakértői. Mindig elbűvöl a zenéjük a vibrálásával, vidámságával, táncolhatóságával. Hasonlóan igyekszem minél közelibb kapcsolatba kerülni a dél-kelet-romániai népzenével, Dobrudzsában igen erősek a keleti hatások.

– Egy másik kultúrából Székelyföldre érkező anyaként, feleségként hogyan készül a karácsonyra?
– Jómagam ortodox hitű vagyok, mélyen vallásos családban nőttem fel, és nagyon jól érzem magam a katolikus ünnepek légkörében. Számomra a karácsony mindenekelőtt a Megváltó születését jelenti, és nagyon szeretem, ahogy errefelé összekapcsolódik a várakozás a karácsonnyal. De hiányérzetem is van, mégpedig az, hogy nem őrzik olyan szeretettel a hagyományos téli szokásokat, mint ahogy az az én szívemnek kedves. A kolindálás, az egymás házának felkeresése, alma, dió ajándékozása. A karácsony, a karácsonyi vacsora, az együttlét csakis a családé, azt soha nem osztom meg a nagyközönséggel. Az ünnep bensőségességét meg kell őrizni. Amíg élt a nagymamám, minden évben otthon voltunk Zănești-en, Neamț megyében, az ő ajtajánál kolindáltunk ünneplőbe öltözve. Ezek a szokások – amelyek sajnos országszerte kiveszőben vannak – nem egy-egy felekezethez tartoznak, mindenekelőtt a közösségépítés és -fenntartás szempontjából fontosak. Nekünk Szentkirályban nagy szerencsénk volt az unitárius lelkésszel, Bartha-Pál Abával, aki remekül összeszedte a faluközösséget. Szívesen mennék ma is körbe a faluban, énekelni az emberek házában, főleg hogy mindig befogadottnak éreztem magam Szentkirályban. Büszke vagyok rá, hogy bizonyos értelemben meghódítottam Székelyföldet.

– Otthon milyen nyelven beszélnek a magyar férjével?
– Is-is. A két lányom magyar óvodába járt, most román iskolába járnak. Eddig elsősorban a tanítónők után igazodtunk, de a líceummal gondjaink lesznek, mert egyelőre nem látok megfelelő megoldást Sepsiszentgyörgyön a román nyelvű oktatás terén. Pedig harcoltam érte, azért is, hogy a román nyelvet idegen nyelvként tanítsák az iskolákban. De sajnos nem lehet, Romániában tiltott fogalom a román nyelv idegen nyelvként való feltüntetése. Roppant sajnálom, mert szinte megható, ahogy magyar emberek keresik a szép szavakat, ha meg akarnak szólalni románul. Én is hasonlóan vagyok, ha magyarul akarok megszólalni, azt tartom, nem szabadna félnünk a hibázástól, mert abból tanulunk, attól leszünk többek.

Luiza Zan
Tulceán született 1980. október 7-én. Férjezett, két lány édesanyja. A középiskolát a Piatra Neamț-i zenelíceumban végezte 1999-ben, a iaşi-i George Enescu Művészeti Egyetemen dzsessz szakon diplomázott 2004-ben. A 2003-as montreux-i Nemzetközi Jazz Fesztiválon a zsűri különdíjában részesült, 2004-ben ugyanott második díjas, illetve az Aranyszarvas fesztivál győztese a Slang együttessel. Énektanár a brassói Transilvania Egyetem zenetanszékén és a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Legfontosabb lemezei: Slang (Zone Records, 2005); Colinde și Povești de Crăciun (Kolindák és karácsonyi mesék, Soft Records, 2010); Like Water – (Soft Records, 2012, az év legjobb albuma az Observatorul cultural lap rangsorában; Romanian Impressions (Nicolas Simion Trio, 2012); Heritage – Sárik Péterrel, Gyárfás István, Fónay Tibor, Gálfi Attila és Ioana Mardare részvételével (2016); Night and Day (a Román Rádió Big Bandjével (Casa Radio Kiadó, 2020); In My Village (2023).