Mécs Laci, ahogy barátai, de közéleti harcostársai is hívták, nem tartozott a vezető politikusok közé. A magyarországi rendszerváltás hajnalán ugyan MDF-színekben önkormányzati szerepet is vállalt, mi több, a szegedi szervezet élére állt, politikai szerepvállalása sokkal inkább a közösség iránt vállalt értelmiségi felelősség nyomvonalát, mintsem a hatalom gyakorlását követte. Ortopéd sebészként egyébként is azt a közösséget szolgálta, amelyből vétetett, miért ne tehetné meg ezt a közélet éppen ébredező demokratikus közegében is – gondolhatta, bár a személyes motivációkról találkozásaink alkalmával alig volt idő beszélni.

Sokkal inkább közös ügyeinkről, hiszen hamar kiderült, hogy közéleti szerepvállalása a nemzeti gondolatból táplálkozik, abból pedig aligha hiányozhat az országhatárokon kívül rekedt magyar közösségek törekvéseinek támogatása. Így kapcsolódott be a kétezres évek elején (újra)indult autonómiamozgalmakba is, szorgalmazva, majd sok éven át szervezve a KMAT munkáját, amely civil eszközökkel igyekezett kapcsolatot építeni az elcsatolt területeken az önrendelkezés intézményesítésének előmozdításában érdekelt szervezetekkel. A KMAT rendezvényei által több alkalommal sikerült a közfigyelmet az autonómiák felette szükséges voltára irányítani.

Mécs László a közélet „árnyékos oldalán”, szerényen és mégis határozottan, a csendes szó erejével szolgálta a Kárpát-medencei magyar közösségek nemzeti törekvéseit. Azok közé tartozott, akik tudták: a politikai cselekvés nem csupán a hivatásos politikusok feladata, ehhez lehetőség szerint mindenkinek a maga eszközeivel hozzá kell járulnia.

Minden bizonnyal ama, számunkra (még) ismeretlen „égi küzdőtéren” is így szolgálod közös ügyünket. Nyugodj békében.