1948-ban a kommunista államhatalom – a bomlasztás és lassú felőrlés alantas szándékával – egy intézetbe kényszerítette az erdélyi történelmi egyházak egyik alappillérét, így azóta ez az egyetemi fokozatú intézmény az otthona az erdélyi magyar protestáns lelkészképzésnek. Utalva a hetvenöt évvel ezelőtt történtekre, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke ki is jelentette: „A hatalom azonban nem számolt egy nagyon fontos erdélyi történelmi ténnyel: hogy itt a tordai ediktum szellemében, akármilyen különbözőségek is voltak a különböző felekezetek között, a közös ellenséggel szemben mindig együtt tudtak harcolni”, s a kisebbségi sors egybekovácsolta a felekezeteket.

Persze, az elmúlt háromnegyed évszázad feltárása, egyháztörténelmi tényeinek megismerése további levéltári kutatásokat kíván, hiszen az akkori fejlemények ma is megrázóak. Ahogy Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspöke felidézte: 1948-ban 468 római katolikus, 531 református, 8 evangélikus, 38 unitárius és 226 szász evangélikus iskolát zártak be. E számok önmagukban is döbbenetesek: ezernél több – pontosabban: 1045! – a bezárt, betiltott erdélyi magyar felekezeti iskolák száma, már ez pótolhatatlan veszteség a magyar közösség számára. S hogy mekkora erőfeszítéssel jár akár egyetlen tanintézmény újrateremtése, elegendő a marosvásárhelyi katolikus iskola kálváriájára tekinteni. És hasonló közösségi ellehetetlenítést, nyilvánvaló jogfosztást jelent az államosított egyházi ingatlanok sorsa, a nehézkesen és körülményesen elindított visszaszolgáltatási folyamat leállítása. Mi több, kortárs visszaállamosításról is beszélhetünk, melynek szomorú, gyalázatos bizonyítéka éppen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épülete. Meghurcoltatással és megalapozatlan bírósági ítélettel, mint Markó Attila volt kisebbségügyi államtitkár esetében. Eme dicstelen fejlemények pontosan tükrözik, hogy e tekintetben a demokratikus hatalom továbbra is foggal-körömmel ragaszkodik a szekus-kommunista elődök szemléletéhez, s a kimondatlan távlati cél továbbra is az erdélyi magyar kisebbség elsorvasztása, életerejének elapasztása.

Hogy ez ne valósulhasson meg, hát ezért is szükséges, hogy az erdélyi magyar lelkészképzés – nemcsak a protestáns, hanem a római katolikus is – továbbra is alapos, erős és jövőbe mutató legyen. Örömet és elégtételt jelent az elmúlt hetvenöt év, hála és tisztelet illeti mindazokat, akik szembefordultak és legyőzték a közös ellenséget, ám feladat és kihívás az elkövetkező hetvenöt esztendő is. Hiszen az erdélyi, székelyföldi magyarság legerősebb, leginkább időt álló intézményei közé tartoznak a magyar történelmi egyházak, ezért meghatározó mind az egyházi tulajdon, mind a felekezeti oktatás sorsa, jövője, s talán még a szószéken túli, közéleti szerepvállalás is. „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – mormolhatjuk újra, rendíthetetlenül, s e mindenféle feladás, beletörődés, fásulás elleni igéhez egy adventi gondolat is társítható: a fényesség születésére készülődve jó lenne, ha a karácsonyi fény életünk minél több, még sötétségben maradt zugát megvilágíthatná...

Borítókép: Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspöke beszédet mond a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet létrejöttének 75. évfordulóján tartott ünnepségen. Fotó: Facebook / Erdélyi Református Egyházkerület / Kiss Gábor