Annak idején, 1956 őszén „Pipás” Sebestyén, Nagyborosnyó polgármestere kivitte a falu temetőjébe a diplomáján még meg sem száradt tintájú új körzeti orvost, apámat, rámutatott egy üres parcellára, és így szólt: „Ez a magáé. Meg fogja tölteni, mint az elődjei is a magukét.” Jó kezdés lehetett egy kezdő dokinak...

Mikor Békésre kerültem, engem senki sem vitt ki egyik helyi temetőbe, csak Goda Béla, a mindent is tudó telefonközpontos adott egy várostérképet, és elkezdtem munkámat azzal, hogy vettem egy Ukrajna márkájú biciklit, s elmentem az első betegeimhez. Ma is emlékszem rájuk.

A legelsőnél még nem volt működési engedélyem, ezért a vizsgálat után leírtam egy darab papírra, hogy mit gondolok, és megkértem Baranyai doktor urat, írjon egy kórházi beutalót, ha egyetért velem. Ő megtette, megbízott bennem. A második egy volt sepsiszentgyörgyi iskolatársam békési felesége volt. Ők jót mosolyogtak az apámtól örökölt orvosi táskámon és a benne lapuló kék színű egészségügyi szeszen. A Mátra utcába is hívtak, ahol most lakom, csak akkor olyan sár volt errefelé, hogy csak traktor vagy terepjáró tudott bemenni. Meg én, gyalog. Aztán még egy. Mint kiderült, az egyetlen Békésen lakó palóc hölgyhöz hívtak, akinek tájszólásáról azt hittem, az a „bíkísi”.

Lassan, az idő múlásával megismerkedtem jó emberekkel, akik segítőkészek voltak, hónunk alá nyúltak, néhányan barátokká váltak. Ami jó dolog volt. Ám – mint azt már fejtegettem régebben is – mindig féltem attól, hogy nekem kell ott állnom majd a sírjuknál.

Most is ez történt. Ismét megtörtént. Csató Gabit búcsúztattuk. Akinek ízes szalonnája, finom pálinkája azonnal az asztalra került, ha arra vetődtünk feleségemmel vagy akkor még apró, de farkaséhes gyermekeimmel. Aki első autómat, a Daciát Körözsi Pistával levizsgáztatta, aki segített költözni a Karacsról a Vásárszélre, és aki, amikor bejött a kártyarendszer, olyat tett, ami akkor belém égett és meghatározta további életemet. Erről már beszéltem talán, de megismétlem, mert magam sem gondoltam, hogy ennyire mélyen érintett. Ő ugyanis elgondolkodott, rám nézett, és úgy adta nekem a bizalmát, hogy közben ezt mondta: aztán nekem itt maradj Békésen, nem szeretném másnak adni a kártyámat!

Kedves Gabi! A sírnál nem volt alkalmam, most mondom tehát: Jelentem, maradtam, harminchárom éve már, és nyugdíj után is itt vagyok. Mint Békés tizenegy alapellátásban dolgozó orvosa közül kilenc. Akik nyugdíjasan is hűek városukhoz. Míg bírják, naponta felkelnek és munkába indulnak. Ismét és ismét.

Fotó: Pixabay