14 tanulmány, 13 szerző, 310 oldal. Az eddig megjelent monográfiák sorában – 11 monográfia, 10 település – a legterjedelmesebb munka. Ez talán annak köszönhető, hogy Nagybacon község esetében volt miből dolgozni. A település múltjára vonatkozó állami és egyházi levéltári adatok gazdagok, még annak ellenére is, hogy az 1600-as évek elejétől vezetett egyházi jegyzőkönyvek elpusztultak a második világháború idején. A község múltjáról sokat írt Benkő József tudós pap, de számos adatot közöl Imreh István is a falutörvények kapcsán.
A Háromszék Vármegye Kiadó gondozásában megjelent kötet első tanulmánya Kisgyörgy Zoltántól származik. A szerző a községet természetföldrajzi szempontból helyezi el Erdővidék térségében, a Barót-patak és AZ Uzonka-patak összeömlésének övezetében. A ma élők számára ez azért is fontos, mert a település gazdasági-társadalmi történetét ezek az alapvető földrajzi viszonyok határozták meg évszázadokon keresztül. Kisgyörgy Zoltán a település éghajlati áttekintőjét és földtani jellemzőit is számba veszi. Utóbbiak esetében lignitkitermelésről is ír, amelyekre számos fúrás utal a 20. század elején. Elmaradhatatlan Nagybacon esetében a borvízvilág megemlítése. A szerző szerint a település környékén 14 ásványvízforrást vettek nyilvántartásba. Baconvidékhez tartozónak sorolja Uzonkafürdőt és az ott található borvízforrásokat is.
Sztáncsuj Sándor József régészeti témájú írást közöl. Eddig a településről és környékéről kevés régészeti lelet került elő, jelenti ki a szerző. A jelenség okát a kutatástörténet hiányosságaival magyarázza. Az érdeklődők eddig csak a Benkő József-, Orbán Balázs- és Roska Márton-féle leírásokból kaphattak szórványos adatokat. A szerző 2018-ban a létező szakirodalom alapján terepbejárást kezdeményezett, melynek eredményeként igazolni tudták, hogy az első emberi települések nyomai a kora neolitikumból valók. Erre a korra utaló tárgyak a Nagybacon-Súgói lelőhelyről kerültek elő. A terepbejárás alkalmával bebizonyosodott, hogy számos hely rendelkezik régészeti leletekkel. Ilyen az említetten kívül a Dongó-patak partja, a Pad-terasz, a Tölgyes oldal. Az innen előkerült leleltekből arra következtet a tanulmány szerzője, hogy a település környéke nem volt lakatlan a bronzkor időszakában sem.
Cserey Zoltán Nagybacon társadalomtörténetéről közöl adatokat. Tanulmányában tisztázza Telegdi- és Sepsibaconnak az utókor számára már-már feledésbe menő történetét. Előbbi Bardócszék, utóbbi Miklósvárszék része volt. Telegdibacont 1764-ben határőr falunak nyilvánították, ezzel elkezdődött a katonai és civil közigazgatás közti viták hosszú sora. A két település egyesítését először 1824-ben kezdeményezte a határőrkatonai irányítás, beleszólva Sepsibacon civil közigazgatásába. Ekkor a sepsibaconiak ellenezték az egyesítést. Kiderül, hogy az akkori szabályozás szerint a katonák polgári tisztségbe való kinevezése tiltva volt. Falusi hivatalokba csak olyan személyt alkalmazhattak, akit rokkantnak tekintettek és katonai szolgálatra alkalmatlan volt. A civil és katonai hatalom közötti civódás a két település egyesítéséig, 1877-ig állt fenn. A tanulmányban továbbá szó esik a falu életét szabályozó 1748-as törvényről, a határvédő katonák életéről, magáról a határőrzési szolgálatról, háborúkban való részvételről, mezőgazdálkodásról és erdőhasználatról, önkormányzatiságról, illetve megtudjuk, hogy 1847-ben miként vált vásáros hellyé Telegdibacon.
Lőrinczi Dénes fiatal kutató újszerű témával van jelen a kötetben, a település és környékének 19–20. századi közbiztonsági viszonyait vizsgálta meg, a korabeli Magyar Királyi Csendőrség jelentéseire alapozva. A szerző betekintést nyújt a Magyar Királyi Csendőrség intézménytörténetébe is. Az intézmény 1867 után csak Erdély és Horvátország esetében maradt fenn. Az erdélyi lett az I. számú csendőrkerület. Ennek keretében Nagybacon az I. számú csendőrkerület 2. szárnyának első szakaszában, az 52. baróti őrshöz tartozott. A tanulmány végkövetkeztetése, hogy kevés volt a bűneset, főleg a tűzesetek voltak jellemzőek, mi több, voltak olyan évek is, amikor nem készült jelentés nagybaconi helyzetről.
Csáki Árpád három tanulmány szerzője, ezek mindegyike egyházi témát dolgoz fel. Elsőként a Nagybaconi Református Egyházközség történetét olvashatjuk. A szerző a reformáció megjelenésének jeleit kutatja tanulmányában, idézve Benkő Józsefet, arra a következtetésre jut, hogy az 16. század közepén brassói közvetítéssel hódítja meg Erdővidéket és a baconiakat. A tényleges áttérés, a katolikus hittől való elfordulás azonban hosszú folyamat volt, hisz még a 18. század közepén is használták „az oltár körüli portékákat” a szertartások alatt. A tanulmány részletesen kitér az egyházközség papjaira, akik közül sokan nyugati tudást, műveltséget hoztak magukkal a faluba, többen esperesi tisztséget is betöltöttek. A település a 18–19. század során többször is általános zsinat házigazdája volt. A szerző kitér az egyházközség életében fontosabb eseményekre, mint Kisbacon önállósodása 1736-ban, az 1802-es földrengés és az azt követő újjáépítés, tűzesetek a 18. századból, a templomépület 1858-as teljes renoválása, a 19. század végi gazdasági nehézségek, harangrekvirálások, majd az 1918 utáni egyházi életben mutatkozó fellendülés Nagy Elek lelkész idején.
Következő írásában Csáki Árpád egy 1742-ből származó templomi ülésrendet tartalmazó dokumentumot mutat be, betekintést nyújtva ennek a hagyománynak a dokumentált múltjába. Olyan szokásról van szó, amely már a 16. század végén megjelent Háromszéken. Az üléshelyek felett gyakran viták, ellentétek alakultak ki, ezért annak szabályozása elkerülhetetlen volt. Erre a nagybaconi egyházközségben 1742-ben került sor, amikor a régi, elégett irat helyett újra kellett szerkeszteniük a dokumentumot. Az előkelő helyek a nemesi családokat illették meg, akik az egyház fenntartásában többet vállaltak. Ezenkívül a felosztás férfiakra, asszonyokra és özvegyasszonyokra vonatkozott, akik a templom különböző részein foglaltak helyet. Egyedi iratról van szó, amely egyrészt fontos forrás a helyi társadalom összetétele szempontjából, másrészt hiteles forrásanyag a helyi családok nevei után érdeklődők számára.
A felekezeti oktatás Nagybaconban című írásában Csáki Árpád 1603-ig vezeti vissza a helyi egyházi oktatás múltját, megjegyezve, hogy a korai levéltári iratok hiányában ismételten Benkő József tudós pap írására támaszkodik, aki maga is itt kezdte tanulmányait. 1755-től viszont ismertek az egyházi tanítók nevei. Az írás a felsorolt iskolamesterek beazonosítását tűzte ki célul. Kiderül, hogy a helyi tanítók elsősorban enyedi és kolozsvári kollégiumokból érkeztek, de a 17. század végétől már udvarhelyi kollégiumok végzettjei is kerültek ide. A tanítókat, akiknek a járandóságát az egyházközség hívei biztosították, egy év próbaidőre fogadták meg, több feladatot is elláttak: oktatás, kántori szolgálat és énekvezetés. A 19. század végén az egyházi oktatás egy ideig szünetelt, aztán a két világháború között újraéledt, tovább élt, 1929-től az egyház által felépíttetett, Kós Károly tervezte kultúrotthonban működött.
A Nagy Kinga Sarolta és Nagy Botond szerzőpáros Nagybacon község dualizmuskori átalakulásáról ír. Az adatokban gazdag, nagy ívű tanulmányban szó esik a békeidőkbeli népességnövekedésről, a birtokviszonyokról, háziiparról, állattartásról, erdőgazdálkodásról, mezőgazdasági területek használatáról. Helynevek alapján – Kovács szene határ, Lúgos-patak – arra következtetnek, hogy a helyiek hamuzsírfőzéssel és szénégetéssel is foglalkoztak. Információkat kapunk a helyi közbirtokosság megalakulásához vezető göröngyös útról. A helyi foglalkozások leírásánál első helyen a cserépkészítés és téglavetés szerepel mint a helyiek megélhetési forrása közel egy évszázadon keresztül. Levéltári forrásokból előkerült térképekkel illusztrálva a szerzők leírják a helyi lisztmalmok elhelyezkedését, felsorolják a molnársággal foglalkozó vállalkozókat. A helyi tejfeldolgozók – Incze Gyula és Mokán Tódor – tevékenységéről külön részben szólnak, ugyanis ők képviselték a millenniumi budapesti kiállításon a székelyföldi tejipart. A tanulmány kitér a nagybaconi lakosok kivándorlására is, annak három fő irányát jelölve meg: országon belül, Románia irányába és a tengerentúlra. Végül külön rész tárgyalja Sepsi- és Telegdibacon, majd Nagybacon község közigazgatását, infrastrukturális beruházásait az adott időszakban.
Alulírott, Tóth Szabolcs Barnabás a Nagybacon művelődési múltjáról szóló írásomban a község egyházi és világi mozgalmait elemzem. A legkorábbi egyesületi mozgalom 1879-ből ismert. Ekkor alakult meg a helyi Dalkör Barabás Elek helyi egyházi tanító vezetésével. 1895-től Társalkodó Kör működött, 1902-ben megalakult a helyi Ifjúsági Egyesület. A nők szervezett mozgalma 1910-ben indult a Női Kör megalakulásával. Ez megalapozta a későbbi, egyházi keretek között létrejött Református Nőszövetség tevékenységét. Ez utóbbi bizonyult a település legaktívabb egyesületének. Az 1930-as években gyűjtésből vaskerítést állítottak a Kós Károly által tervezet kultúrház köré, árvákat gondoztak, tábort szerveztek bukaresti református diákok számára. 1936-ban a térség hasonló egyesületeihez képest igen sok, 190 tagot számlált.
Szőcsné Gazda Enikő a nagybaconi szövőipar nyomába ered, írása egy újabb kutatás eredménye. A szerző a tanulmány elején áttekintést nyújt Nagybacon háziiparáról, valamint a székelyföldi szövészetről. Az irodalmat és a Székely Nemzeti Múzeum Nagybaconból származó tárgyi gyűjteményét elemezve a szerző megállapítja, hogy mindkettő igencsak szegényes. Saját terepgyűjtés nyomán viszont számos adat és szőttes került elő, amelyek alapján bizonyítható a gazdag szőtteskultúra létezése a 19. és 20. században. A nagybaconiak saját szövőszéket, saját kendert és lent használtak szőtteseik elkészítéséhez, háttérbe szorítva a kereskedelemben található termékeket. Az 1930-as években a helyieknek volt saját kenderföldjük a Kenderes nevű határszélen. Később len termesztésével is próbálkoztak. A gyapotszál beszerzésével viszont már több gond volt. A tanulmány részletesen ismerteti a helyi szőttestípusokat: szedettes, hímes, barackmagos, háromnyüstös és az ismert fenyőágas.
Both Noémi Zsuzsanna Nagybacon híres szülöttjéről, Konsza Samu néprajzi gyűjtőről közöl tanulmányt. Részletesen beszámol Konsza életútjáról, kezdve a székelyudvarhelyi gimnáziumi élményeivel, folytatva a Pázmány Péter Tudományegyetemen eltöltött éveivel, a továbbiakban pedig az eredetileg írónak készülő, majd 1912-től Szászvároson tanárkodó, aztán 1925–1944 között a Székely Mikó Kollégium oktatójaként ismert Konsza Samu életpályáját követi nyomon, felhasználva Konsza Samu nagyon olvasmányos stílusban írt visszaemlékezéseit. Both Noémi írásából megtudjuk, hogy a nagybaconi gyűjtő csak későn kezdett el néprajzi kutatásokkal foglalkozni. Eleinte versírással próbálkozott, majd a nagy háború évei után, 1918-ban doktori szigorlatot tett. Dolgozatának témája néprajzhoz köthető: Nagybacon nyelvjárása címmel jelent meg. Ez a munkája már nyomdafestéket láthatott. A Székely Mikó Kollégiumbeli tanárkodásának kezdetén, 1925-ben kezdett el népköltészeti anyagot gyűjteni, nemegyszer a tanulók segítségét kérve ebben a munkában. Nagy műve – Háromszéki magyar népköltészet – csak jóval később, 1957-ben láthatott napvilágot, ezzel örökre beírva nevét a székelyföldi néprajzkutatók sorába. 2013-ban a nagybaconi iskola méltán vehette fel a nevét.
Kinda István Képek a baconi tégla és cserép múltjából című tanulmányában igazi nyomozást folytat, melynek során fény derül a baconi cserépkészítés eredetére. A cserépkészítés a szomszédos Királyföldről terjedt át Erdővidékre, tudjuk meg a tanulmányból. A szájhagyománnyal ellentétben ennek a háziiparnak a beindítását nem az 1829-es vagy 1830-as tűzvész és tévesen tűzvészként jelölt 1843-as esemény okozta, hanem az 1843-as árvíz, melynek következtében 23 baconi vesztette életét és 94 épület dőlt romba. Tény, hogy 1895-ben már fejlett cserépiparról beszélnek a sajtóban. A nagyiparrá fejlődést a folyton csak ígéretek szintjén maradó erdővidéki vasút és gépiesítés elmaradása akadályozta meg. Az agyagot módszeresen csak az 1960-as évektől dolgozták fel gépi erővel, addig sok helyen lovat vetettek be. A tanulmány beszámol a sároshátúak csúfolódás eredetéről, bemutatja a sárvető gépet és ismertet jó pár cseréptípust, feloldva az írott, illetve más elemekkel díszített cserepek rejtélyét is. Ugyanakkor közöl egy cserépvető-fogadási szerződést is 1923-ból.
Holczer Veronika budapesti kutató napjaink kézi tégla- és cserépkészítéséről ír, számba véve a ma is aktív nagybaconi téglakészítőket. Tanulmányában részletesen ismerteti a téglavetéshez szükséges alapanyagot, a sárcsinálás folyamatát, magát a cserépvetést, a speciális munkafolyamatot az agyag feldolgozásától a tégla és cserép kiégetéséig, amit ez a mesterség igényel, megjelölve a formákat, eszközöket és késztermékek típusait: cserép, cigánytégla, padlástégla. A tanulmány gazdagon illusztrált kép- és rajzanyaggal. Ezek és a leírás alapján az olvasó teljes mértékben megismerheti a helyi, egykor oly fontos iparágat, amelyet kevesen bár, de még ma is űznek.
Nagy Balázs sorozatszerkesztő a település jelenkori helyzetéről közöl írást, melyben Nagybacont elhelyezi a jelenleg érvényes területi-közigazgatási felosztás szerint. A szájhagyomány, mely szerint még ma is emlékeznek az egykori Telegdi és Sepsi előnevekre, ma is létezik. Az idősek ugyanis még szokták mondani: Telegdibe vagy Sepsibe megyek. A két település különállásának emlékét legjobban talán a Sepsi utca neve őrizte meg. A szerző ugyanakkor megemlíti az egykori Csinód településrészt is. A mára megváltozott faluképbe tartoznak az új építésű emeletes házak, de a hagyományos, felújítást igénylő házak is. Sajnos, sok műemlékként is számontartott épület mára már nem maradt fenn. A tanulmány továbbá kitér a település etnikai összetételére, vallásfelekezeti megoszlására és egyházi hajlékok sorsára. Megtudjuk ugyanakkor, hogy Nagybaconban tartják a megyében a legtöbb szarvasmarhát. A tejfeldolgozás mellett fafeldolgozással, cserép- és téglavetéssel foglalkoznak, de működik a 2000-ben újraalakult közbirtokosság is. Nagy Balázs kitér a helyi közművelődési életre, sportéletre és helyiek által szorgosan gyűjtött magángyűjteményekre is.
Tóth Szabolcs Barnabás
