A Holnaptól tegnapig – Benedek Tibor naplója című könyvet péntek délután mutatták be Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében, majd szombaton Baróton. A hadapród-őrmester 1944. szeptember és 1945. augusztus között írt naplója, bár háborús időben született, hadi krónikánál jóval több, hiszen szépirodalmi kvalitásokkal is bír – méltatta Király István, a kötetet megjelentető marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó vezetője.
Édesapja egészen biztosan nem számított arra, hogy naplóját valaha is széles körben fogják olvasni – mondotta Benedek Farkas Péter –, de örvend annak, hogy fia, Benedek-Huszár Botond érveivel meggyőzte, adják ki. Mert nem csak a közvetlen leszármazottak számára jelent információt a múltról, hanem számos más család részére is. Benedek Tibor ugyanis nagyon pontos ember volt. Nem is lehetett ez másként, hiszen közgazdászként, banki tisztségviselőként mondhatni ez alapelvárás volt vele szemben. Naplóját is ez a precizitás jellemzi, de szövege mégsem száraz, hanem stílusos és olvasható. Nem csak azt örökítette meg, merre jártak, mi volt a feladatuk, milyenek voltak a harci körülmények, hanem térképet rajzolt, valamint részletesen közölte a század névsorát (többek közt születési helyükre és foglalkozásukra is kitérve), amikor a stockeraui fogolytáborba kerültek és újraosztották őket, gyöngybetűivel az akkor érkezettek neveit is lejegyezte.
A fényképezés is végigkísérte életét. Már mikós kollégista korában fényképezett, aztán a fronton is vele volt a felszerelése. Dokumentálta például pontonhíd építését, egyszer egy közeli bombázást próbált megörökíteni (a képek megvannak, de nem mondhatóak sikerülteknek), többször pedig a frontról menekülőket fotografálta. Ezek közül több is megtalálható a kötetben.
A stockeraui fogolytáborban uralkodó körülményekről is beszámolt naplójában. A hatalmas kiterjedésű osztrák lágerben nem volt könnyű túlélni: vérhasjárvány pusztított – édesapja is elkapta a betegséget, kisebb csoda, hogy megmaradt –, a fabarakkokban poloskák és egyéb élősködök nehezítették életüket, a betonalapúakban pedig a hideg kínozta a foglyokat. Édesapja vesebetegsége is onnan származott, s minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy alig hatvanéves korában elhunyt.
Benedek Tibor nem hitt az ideológiákban: az emberekben hitt – mondotta Benedek Farkas Péter. Ennek az el nem kötelezettségnek és egyenességnek köszönhetően nem lett náci, nem tett esküt a nyilasokra (ezért le is volt fokozva, de meglehet, éppen azért nem végezték ki a szovjetek), s nem állt sosem a kommunisták oldalára sem. Pedig bizony sokszor jól jött volna némileg nagyobb „hátszél”, mert volt olyan időszak, amikor hetente jelentették fel „horthysta” múltja miatt, ami állandó feszültséget okozott családjának.
Naplójáról sokáig a családja is keveset tudott. Valószínűleg azért, mert olyan éveket éltek, amikor a legjobb az volt, ha mindenki a legkevesebbet mondhatja el, ha kérdezik a hatóságok. Nem lehetett kockáztatni azzal, hogy „a gyereknek eljár a szája”. Amikor viszont megnyílt a már szinte felnőttnek számító gyermeke előtt, napokig mesélt életének azon szakaszáról – avatta be a részletekbe a hallgatóságot Benedek Farkas Péter.
A napló aztán sokáig nem került szóba, ő is csak akkor szerzett róla tudomást, amikor három-négy éve elkezdett érdeklődni családja múltja iránt. Édesapja azzal nyújtotta át neki, hogy abból megismerheti nagyapját. Az írásból tényleg kitetszett, milyen ember is volt Benedek Tibor – mondotta Benedek-Huszár Botond.
