Tartani a mércét

E napokban gőzerővel készül a Tamási Áron Színház szilveszteri bemutatójára, zenésztársaival és a társulat színészeivel együtt. Szőcs Botond a Chicago című előadás zenekarvezetője, zongoristája, szükség esetén akár a hangszerelést is megoldja. Akárcsak a februárban bemutatott Gyévuska című előadásban, ő irányítja a sepsiszentgyörgyi zenészekből álló, igen jó zenekart, s december eleje óta próbálják az újabb kihívást jelentő musicalt.

Ez az időszak Szőcs Botond számára különösen zsúfolt, reggeltől késő estig dolgozik, napjai között olyanok is akadnak, amikor délelőtt a megyeszékhelyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban és a Művészeti Népiskolában tanít, délután Brassóban koncertezik, utána betanító tanárként még megtartja óráit a Cenk alatti város zeneművészeti egyetemén, majd késő este a szentgyörgyi színházban folytatja az új előadás próbájával. Már diákként megtanulta, a zene felelősséget is jelent, s ha a közönség megszokta koncertjei színvonalát, abból engedni nem lehet, a mércéhez minden körülmény között ragaszkodnia kell. Ha tehát a Gyévuska zeneileg is sikeresnek bizonyult, akkor legalább annyira jónak kell lennie a Chicago című előadásnak is.

Éjjel is gyakorolt

Szőcs Botond 1995-ben született Sepsiszentgyörgyön, zenész családban. Elemitől érettségiig az egykori zeneiskolában, a Plugor Sándor Művészeti Líceumban tanult, ismerői fel is idézik, hogy már harmadikosként elhatározta, zongorista lesz. Kisdiák korában nagyon megtetszett neki egy zongorajáték, attól a pillanattól kezdve már csak az állandó és folyamatos gyakorlás következett. Éjjel-nappal zongorázott, olykor naponta tizenhat órát is, s azt is elmeséli, tanárai arra biztatták, zongorázzon kevesebbet, ne hajszolja túl magát. Nem hallgatott erre a szokatlan intésre, sem az iskolában, sem később, az egyetemen. Otthon ugyan nem állt rendelkezésére hangszer, viszont bármikor bemehetett az iskolába zenélni. Az is megtörtént, hogy családi kirándulásra készülve arra kérte édesapját, este tizenegykor vegye el az iskolából, aludt egy keveset, majd éjjel kettőkor visszavitték s reggel nyolcig tovább zongorázott, és így indultak sízni a Hargitára. Aztán el is maradtak ezek a kirándulások, mert úgy érezte, inkább gyakorolnia kell.

2014-ben érettségizett, tanulmányait a brassói Transilvania Egyetem zeneművészeti karán folytatta, ott tízessel diplomázott, majd a mesteri képzést 2020-ban fejezte be és számára természetes volt a folytatás, azonnal elkezdte a doktori képzést, disszertációjában Beethoven zongoraversenyeit elemzi.

Második Richter

Zenei pályájának meghatározó pillanata, amikor Sepsiszentgyörgyről – ahol a kezdetektől jó zongoratanárok képezték – előbb Tatár Gergely, majd Rápolti Irma –, elvitték a brassói Stela Drăgulin zongoraművészhez, egyetemi professzor asszonyhoz. Rápolti Irma mutatta be a híres zongoratanárnak, aki azóta is mestere, mentora. Szőcs Botond elismerő szavakkal beszél Stela Drăgulin önzetlen támogatásáról, munkaszeretetét is tőle tanulta. Együttműködésük határtalan, s úgy fogalmaz, ha minden embert egy gyémántnak tekintünk – hiszen mindannyiunkban rejlik valamiféle, a Jóistentől kapott készség, képesség –, a gyémánt igazi értékét mégsem csillogása adja, hanem az, hogy milyen mértékben sikerült azt kicsiszolni. Egy jó mester, egy jó mentor olyan, mint egy gyémánt avatott fényezője, azaz Stela Drăgulin érdeme, hogy tehetségét ilyen eredményesen sikerült kicsiszolnia, magyarázza alázattal.

Azt már nem fűzi hozzá, pedig megtehetné, hogy a professzor asszony hiába karolta volna fel a tehetséges diákot, ha az nem gyakorol éjjel-nappal, előbb iskolásként, aztán egyetemistaként. Kritikusok második Richterként is emlegetik, energikus zongorajátéka kapcsán ő csupán azt jegyzi meg: ez vagyok én...

A színház bűvöletében

Szőcs Botond már ötödikes korától fellépett, első önálló koncertjét kilencedikes korában adta. Azóta megállás nélkül koncertezik, sepsiszentgyörgyi egyházközségekben, kulturális rendezvényeken is fellép, örömmel. Mindig is szerette a szentgyörgyi közönséget, e ragaszkodása mai napig változatlan. Örül, ha munkájával szolgálhatja a közösség életét, ezt a várost, vallja, ám emellett fellép a térség más városaiban és gyakran Brassóban is. De a világ számos városában, országában koncertezett már, zenésztársaival legutóbb most decemberben egy kubai fellépésen vett részt. Különleges turnéi közül az egy hónapig tartó, 2018-as kínai útját említi, ott egy-egy teremben ötezer fős hallgatóság tapsolt neki, s mint meséli, ott teljesen más az értékrend, a klasszikus zenészekre úgy tekintenek, mint máshol a rocksztárokra, még a stadionok is megtelnek egy-egy klasszikus zenei koncert esetén. Nyugat-Európa városai mellett muzsikált Dubajban is, s a körvonalazódó lehetőségek között szerepel egy 2025-ben esedékes turné Japánban is.

Most viszont a színházi munka köti le ideje nagy részét. Meséli, hogy a Gyévuska című előadás zenei előkészítése kimozdította komfortzónájából, a zongorázás mellett karvezetést is kellett vállalnia, ami újszerű feladatot jelentett számára. Ám elbűvölte a színház világa, azóta is úgy érzi, amikor belép a teátrum kapuján és együtt dolgozhat színészekkel, zenészekkel, rendezőkkel, olyan, mintha egy más bolygón lenne. Megjegyzi, a Gyévuska zenéje sokszínű, és Hegymegi Máté rendezése során annak lehetett tanúja, amint az atomokból molekulák, a molekulákból pedig anyag, azaz, előadás lesz.

Szívügye Sepsiszentgyörgy

Bárhol járt, mindig vissza akart jönni Sepsiszentgyörgyre, csupán egyetemista évei alatt tartózkodott huzamosabb ideig Brassóban. Oda most is bejár, hetente többször, Háromszék megyeközpontja mellett ez a város is szívügye, ám ő igazán Sepsiszentgyörgyhöz ragaszkodik. Külföldön járva soha sehol sem érezte, hogy inkább ott élne; nem hisz abban, hogy egy jobb élet reményében külföldre kellene menni, annak ellenére, hogy számosan választják ezt a könnyebbnek tűnő utat.

Szőcs Botond úgy véli, nagyon szerencsések vagyunk, hogy ebben a városban, ebben a közösségben élhetünk, hiszen kultúra tekintetében Sepsiszentgyörgy az egyik legfejlettebb hazai város, és az itteni emberek is összetartóbbak, mint máshol. „Én itt megtaláltam a helyemet, mindenféle szempontból” – vallja.

Az élet lényege

Noha Beethoven műveit alaposan ismeri, szívesen játssza más, romantikus zeneszerzők – Chopin, Liszt, Rachmaninov – műveit is. A műfaj megnevezését viszont nem tartja pontosnak, szerinte sem a „komolyzene” sem a „klasszikus zene” nem megfelelő. Ugyanis a komolynak mondott zenében is bőven van játékosság, humor, másrészt, egy zenekedvelő, ám fáradt embert inkább csábít egy olyan koncert plakátja, amely könnyedebb dzsesszmuzsikára hív, mint az, amelyik „komolyzenét” ajánl. Ez utóbbi műfaj ugyanis „nem a komolyságról és nem az elitségről szól”, egyrészt, mert a gyermekekhez hasonlóan a felnőttek is szeretnének olykor egy kicsit komolytalanok lenni; másrészt, e műfaj azt is segíti, hogy különösen a mai világban, amikor le sem tesszük a telefont, „az emberek életük nagy részét nem a jelenben élik, hanem telefonhoz, kütyükhöz kötve, azok rabjai vagyunk”, olykor bár egy picit próbáljunk meg ettől elrugaszkodni.

„Legalább egy-két órát fordítsunk néha önmagunkra azáltal, hogy elmegyünk egy-egy »klasszikus« zenei koncertre, és akkor tényleg azzal szembesülhetünk, hogy nincs telefon, nincs ide-oda ráncigálás, hanem végre én lehetek magammal; egy ilyen koncert több, mint lélekhez szóló zene, olyan, mint egy meditáció”.

És hogy mi a célja, mit szeretne még csupán huszonnyolc évesen? „Azt szeretném és az a célom – vallja Szőcs Botond –, hogy soha ne álljak meg. Nem akarnék leülni egy székre és azt mondani, hogy itt vége. Mindig egy picit feljebb próbálok menni, és ha ezt tudom tartani, akkor nagyon boldog leszek. Szerintem ez az élet lényege, én is azt keresem, hogyan lehet feljebb lépni, mindig felfelé szeretnék menni, nem akarok egy helyben maradni”...