A kérdés megválaszolásában talán segít, ha számba vesszük, milyen feltételeknek kell teljesülniük, hogy a magyarságnak autonómiája legyen Romániában. Nagy általánosságban, európai példák és eddigi tapasztalataink szerint az autonómiatörekvések sikerre viteléhez az alábbi három fronton egyszerre legalább kettőben kellene eredményt elérni. Elsőként a magyar közösség eltökéltségét kellene fokozni, meggyőzni a kétkedőket, minél szélesebb társadalmi támogatottságot elérni. Továbbá hidakat kellene építeni a többségi nemzet felé a lehetséges román partnerek, értelmiségiek, regionalista vezetők megnyerése révén. Harmadrészt pedig nemzetközi szinten elérni, hogy valamiféle külső nyomás nehezedjék Bukarestre.

Mielőtt kitérnék arra, hogy ennek tükrében a két képviselő kezdeményezése mennyire tekinthető hasznosnak, gyorsan szögezzük le: a tervezetek benyújtása a normalitás jele. Románia parlamentje a társadalmi párbeszéd legmagasabb szintű fóruma, s minthogy egyik jogszabály-tervezet sem ír elő semmi olyant, amire Európa más országaiban ne találnánk példát, mivel az autonómia nem jelent elszakadást, a világ legtermészetesebb dolga lenne, ha erről észérvek mentén, higgadtan tudnának vitatkozni a honatyák. Ne legyenek azonban illúzióink: nem ez fog történni. Marcel Ciolacu kormányfő nyomban toxikusnak minősítette a kezdeményezéseket, és utasította az illetékeseket, hogy mielőbb utasítsák el a tervezeteket. Borítékolhatóan nem lesz tehát érdemi, értelmes párbeszéd az autonómiáról, ellenkezőleg: beindul majd a nagyromán nemzetféltés, felerősödik a magyarellenes hőzöngés. Persze, ez nem azt jelenti, hogy George Simion vagy Diana Șoșoacă szája íze szerint kellene cselekednie a magyar érdekképviseletnek. Ne legyenek illúzióink: hiába várunk arra, hogy ezek a vad erők megszelídüljenek. És ugyanúgy nem vezet sehova, ha állandóan az alkalmas geopolitikai pillanatot lessük: amikor épp nincs háború a szomszédban, amikor Amerika mellénk áll, amikor az Európai Unió végre elkezd foglalkozni a kisebbségen élő nemzeti közösségek problémáival is...

Ugyanakkor a kezdeményezőknek fel kell mérniük, a tervezetek benyújtása mennyiben segíti az autonómiatörekvéseket. Ellenkező esetben sokaknak, még az elkötelezett autonomistáknak is az az Einsteinnek tulajdonítható mondás juthat eszébe, mely szerint az őrültség nem más, mint újra és újra ugyanazt tenni, és közben várni, hogy más lesz az eredmény. Az autonómiatervezetek borítékolható gyors elutasítása aligha segíti az említett három feltétel közül annak teljesítését, amelyik a román partnerek megkeresésére vonatkozik. A másikra, a nemzetközi nyomás elérésére áttételesen lehet némi hatással, hiszen felmutatható, hogy a román állam csírájában elfojtja ezeket a törekvéseket – de ehhez arra lenne szükség, hogy a nemzetközi helyzet kedvező legyen a nemzeti kisebbségek problémáinak feltárására. A kezdeményezés így inkább az autonómia ügyének napirenden tartásában lehet eredményes – ugyanakkor ennek is megvannak a kockázatai, például az, hogy az időzítés miatt sokan afféle csak választások előtti kampányfogásnak értékelik a lépést.

Összességében tehát egy mindannyiunk számára fontos ügyben viszonylag kockázatos, viszonylag csekély nyereséggel kecsegtető lépésnek tűnik a kezdeményezés, melynek legfőbb eredménye az lehet, hogy újra tudatosíthatja bennünk egyrészt azt, hogy közös céljainkról nem szabad lemondanunk, másrészt pedig azt, hogy ezek eléréséhez még igen sokat kell dolgoznunk.

Borítókép: A székelyek nagy menetelése. Fotó: Albert Levente