Amikor vasárnap este az ünnepi jókívánságok átadása mellett kedélyesen elbeszélgettünk, s megállapodtunk egy kedd esti, sör melletti találkozásban, semmi jele nem volt annak, hogy pár nap múlva nekem nekrológot kell írnom.
Cziprián-Kovács Loránd egész élete rendhagyó volt. Rendhagyó módon tanított, így épített és vezetett intézményt, így tartott fenn emberi kapcsolatokat. Kulcsszava volt az intézés. Nem, nem az intézkedés, hanem a problémák felismerése, megoldása, az új kihívások keresése, a dolgok gyors és hatékony végrehajtása. Hihetetlenül tehetséges volt ezekben.
Nem véletlen, hogy kolozsvári felettesei és tanszéki kollégái 1998-ban őt küldték az egyetemi központból a székelyföldi kisvárosba egy új egyetemi szakot, közigazgatás-tudományi képzést indítani. Intézte. Olyan erővel, lendülettel, munkabírással és akarattal, amelyet csak kevesek tudtak volna felmutatni. Pedig volt ellenszél. Idegenként érkezett egy kisvárosba, ahol „jövevényként” (hol kolozsváriként, hol csíkiként beszéltek róla) nehezen talált nyitásra. Fel kellett mérnie a terepet, egyeztetnie kellett a központi és helyi hatóságokkal: sikerrel járt.
Ő volt a romániai magyar közigazgatás-tudományi képzés elindítója, működtetője, vezetője. Tanított, publikált, szervezett, pályázatokat írt, kapcsolatokat ápolt. Rendhagyó módon, viszont hatékonyan. A szak indulásakor sokszor még a titkársági munkát is ő végezte. Háttéregyesületet jegyeztetett be, felkereste a környék elméleti és gyakorlati szakembereit, órákat ajánlott nekik; publikációs lehetőségeket biztosított kollégáinak és diákjainak, konferenciákat szervezett. Intézte. Oktatói csapatát úgy szervezte, hogy ott mindig helyük legyen a fiataloknak is. Szerény ember volt: nem szerette a címeket, titulusokat, tartózkodott a túlszervezett, hatásvadász rendezvényektől.
Rövid és szintén rendhagyó helyi politikai szerepvállalásáról azt tartotta, hogy azt csak addig és úgy érdemes csinálni, míg az egyetem ügyéhez támogatást tud szerezni. Mikor már nem látta értelmét vagy tehetetlennek érezte magát, csendesen félreállt.
Határozottságával, jól érezhető vezetői kvalitásaival gyorsan kivívta a kollégák, diákok és az ismerősök tiszteletét. Környezetével mindig közvetlen volt, a velük való kapcsolattartásban elengedhetetlen erényt képviselt sajátos humora.
Az utóbbi évek folyamatosan hanyatló diáklétszáma, a szak érezhető ellehetetlenedése láthatóan elszomorította. Ügyvivőként továbbra is intézte a dolgokat. Eddig.
Nehezen hiszem, hogy lenne ma olyan közintézmény a megyében, ahol ne dolgozna egykori tanítványai közül legalább egy. Több száz diákja hajthat most fejet
emléke előtt.
Azt a sört kedden már nem tudtuk meginni. Valamiért így alakult: rendhagyó módon ez is, mint annyi más. Majd máskor, egy másik helyen. Te intézed. Nyugodj békében.
Kozma Csaba
