Utóbbiak közül szívünkbe kell vésnünk néhányat: alázat, bizakodás, hit, szerető család, helytállás, küzdelem, összekapaszkodás. Novák Katalin elnök asszony meg mélyen emberi, meleg, komoly, mégis végig mosolygós, optimista beszédével éppen azt adta, amiért szeretjük: a határtalan nemzetét felelősen szerető, gondoskodó, virtuálisan mindenkit átölelő igazi államfő érzetét.

Furcsa világunkban éppen Kelet-Közép-Európa került kulcshelyzetbe. Most e régió és benne mi, magyarok vagyunk – ismét – abban a felelős pozícióban, amely meghatározhatja egész földrészünk, világunk sorsát. Nem a nagyképűség, az elbizakodottság beszél belőlem, hanem a józan paraszti ész. Én is látom rendszerünk vadhajtásait, olykor bosszantó, zavaró hibáit, elefántként viselkedő kiskirályait. De reménykedem abban, hogy főkertészünk is látja ezt, és rendet vág előbb-utóbb. Ám látom azt a valóban felelős kormányzást, amelyben a kapitány távcső nélkül is előre látja – évtizednyi távolságra akár – a történések fő sodrát és így irányítja hajónkat.

Egész bolygónk forrong. Óriási tőkével a háta mögött utat törne, mindenkit behálózna a pár torz tekervényű agyban megszületett rém: minden csak a pénz, a haszon, és ennek eléréséért semmi sem drága. Ehhez kell a társadalmi létünkre ráerőszakolandó, hátborzongó ideológiák által generált nemtelen és színtelen embermassza. Ennek az ellenszere vagyunk mi itt, öreg földrészünk e szegletében. Voltunk már kompország, legvidámabb barakk, Európa védőbástyája. Lenéztek, eladtak, megsemmisítettek volna, mégis maradtunk. Valamit tudunk, ha még nem is tudatosult ez bennünk, valamiért megmaradtunk mindig.

Talán, mert örökkön akadtak olyan vezetőink – a sok rossz mellett –, akik a megmenekülésünk útját megtalálták, és átvezettek a csodálatosan egyszer csak kettéoszló tengeren. Mert mindig ki tudtunk „termelni” olyan koponyákat, mint a Nobel-díjasaink, művészeink, tudósaink. Mert meg tudtuk találni velük és általuk azt az örök forrásként működő lokalitást, amely mindig tudott olyan újat forrni, mely – amellett, hogy mentette, magában hordozta eddigi, mély és ősi gyökereinkből táplálkozó értékeinket – revelációszerűen hatott a körülöttünk süllyedni induló világunkra, és kihúzta a csávából azt is. Csoda ez, de kicsit tudatos bűbájosság is.

Ne hagyjuk hát veszni ezt az idén sem, a fordulópontokon sem.

Borítókép: Albert Levente