Volt szerencsém Bogdán László társaságában látni Sepsiszentgyörgyön. Nagy szellemek, ha találkoznak… Ritka röpülés volt, a témák úgy cikáztak az asztalnál, amire csak Zeusz villámai képesek, aztán – talán mert kissé unalmasnak találták az ismeretek, eszmék cseréjét – versformákban beszéltek egymással. Egy kis hexameter itt, egy kis szapphói strófa ott, szonettről, jambikus verselésről nem is beszélve. Szorosan együtt volt a forma és tartalom. Bár sokan ültek az asztalnál, kis idő után elhallgatott a társaság, csak a két szellemóriás beszélgetett. Meg kell adni, nem mindennapi látvány, élmény volt.

KAF azok közé tartozott, akikről őszintén hitte bárki: állandó. Talán ő maga is ezt hitte magáról. KAF volt, és kész, nincs szükség több magyarázatra. Ő a magyar irodalom egyik verhetetlen (ügyetlen jelző, megkövetlek olvasó) vezéralakja, aki nem megmondott, vezérelt, hanem egyszerűen az volt, ami. Maga a vers. Gyakorlatilag az összes fontosabb irodalmi díjat megkapta, de ez nem is volt kérdéses, járt neki, mint verscézárnak a hódolat, ebben az esetben a hitelességhez kétség sem férhet. Mellékes díjak ezek, mert a legfontosabb neki a vers volt. Fiatalokat buzdított a versben való hitre, biztatott verselésre olyan tehetségeket, akik mára már bizony beértek, néhányan prominens helyet foglalnak el a magyar irodalomban.

Vannak ilyen oszlopok. Vállalva a részrehajlás gyanúját: Bodor Ádám, Parti Nagy Lajos, Balla Zsófia, Király László és így tovább. Ők azok, akikről hajlamosak vagyunk hinni, léteznek, míg a világ s két nap. Metafizikai értelemben ez igaz is, Farkas Árpád, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella és a többiek még mindig itt ólálkodnak körülöttünk, benne vannak szavainkban, gondolkodásunkban. Akárcsak Vörösmarty, Petőfi, Balassi. Felépítettek valami rettentően szépet, múlhatatlant. Tudásukat úgy lopják belénk, mint a fa magába a vizet: csak azt vesszük észre, ha tanításaik nincsenek jelen. Tanítás – tudás. Nem a tankönyvek, enciklopédiák tanítása már, hanem a köznyelvé.

De olykor jobb lenne elkerülni a metafizikát. Maradni a fizikai létnél, beszélni még KAF-fal jó néhány évig. Hiszen fiatal volt, alig hatvannégy éves – mi ez az örökkévalósághoz képest? Magasztos azt mondani, ott van számos kötetében, számtalan versében, miriádnyi emlékben, emlékfoszlányban, mert aki találkozott vele, az bizony magával vitte őt. Volt amit. Lelkes stílusát, melyhez elegancia, melegség, emberség társult, persze olykor némi költői allűrrel keverve. Teszem azt, az autó műszerfalát csapkodta, netán egyszerűen kiviharzott a teremből, talán túl sokat panaszkodott a túl sok tennivalóról. Bottal járt, hátát fájtatta, elhanyagolta orvosait, holott sokan már-már kényszerrel vitték volna orvoslásra. De ő inkább maradt a verssel.

Utolsó beszélgetésünkre a tavalyi Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárkor került sor. Meséltem, alkotásait Veress Gerzson költő által ismertem meg, aki arra kért, vásároljam meg neki legújabb kötetét, a Jack Cole daloskönyvét. Ám Gerzson rosszul tudta a könyv címét, Jack Cole dacaiból-t emlegetett. „Dacaiból” – csillant fel KAF szeme – „mert dacolt ő is mindennel”, mondta, és őszinte örömet láttam arcán, őszinte tiszteletet a már rég nem élő költőtárs iránt.

Halálod híre úgy ért, akár a villámcsapás.

Úgy döntöttem, dacolni fogok vele, vele és az elmúlással úgy általában. Azon alkotók közé tartozol, akikről őszintén hiszem: állandóak. Veletek nem babrál ki az emlékezet, az idő, de még a metafizika sem. Ti csak vagytok.

És ez a világnak éppen elegendő.

Miklóssi Szabó István