Megjelent a Facebookon egy újabb, valamiféle játék, ami olyan arcot teremt rólad, hogy csak ámulsz-bámulsz. Tudom, magára vessen, aki Facebook-függő! Függőség ide vagy oda, én nem próbáltam „átrajzoltatni” magam, de igen sok ismerőssel néztem szembe, akiket nem ismertem fel. Kortól függetlenül jöttek szembe velem a „tökéletes” fizimiskák. Kerestem a megszokott tekinteteket, mosolyokat, de még azokat sem találtam. Na, egy újabb bugyuta játék, amibe belefutunk, gondoltam. Benne van a Facebook-pakliban, és tényleg, csak egy ártatlan játék! Poénból pár kép alá még a tetsziket is odakattintottam, aztán abbahagytam. Mert kezdett egyre nagyobb tábora kerekedni ennek a történetnek, és nekem kezdett nem tetszeni.
Mi van akkor, ha ez nem csak egy újabb unaloműző játék? Mi van, ha akad, aki ezt komolyan is gondolja? Mármint, hogy szeretné másmilyennek látni magát, mint amilyen? Mindenhol azt nyomják felénk, hogy tökéletes életet kell élnünk, mindennel, ami ezzel együtt jár. Örök fiatalságba ragadva, tökéletes párkapcsolatban, nagyszerű családban élő, sikeres karriernek köszönhetően (vagy nem, de mindegy) csupa különlegességekkel telepakolt terülj-asztalkám mellől, lehetőleg egzotikus helyeken vízbe csobbanó emberekből áll a világ. Ja, hogy nem pont így van? Mindegy, de így kellene legyen, mert különben mit ér az élet? A maga tökéletlenségeivel, padlófogásaival, felállásokkal, a ráncokkal, az itt-ott megtöredezett, de alapjaiban még mindig fellelhető mosollyal. A megélt, mindenféle élmények titkait hordozó tekintettel. Mit ér, de tényleg? Semmit, jöjjön a tökéletesre való retusálás, nehogy már kilógjunk a sorból!
Nem akarok túl nagy jelentőséget tulajdonítani egy ártatlan, buta kis játéknak, de nem tehetek róla, hogy most ezek jutottak eszembe. Meg az is, hogy milyen szép tud lenni egy megcsorbult tárgy, amit az ember újra összerak. Én nem egy ilyet mentettem meg, eszembe sem jutott kidobni. Amikor nyakig ragasztóban, egy padlót fogott (nálam igen gyakran megesik) számomra kedves kerámiaváza széttört darabjaival pepecselek, büszkén veregetem vállon magam. Egy régész tudásával vetekedő leleményességgel sikerült összeraknom eddig mindent, amit kellett. Aztán nézegettem azt a tökéletlen akármit, hogy szinte szebb, mint új korában. Na, hová jutottam a fent említett játéktól!
Visszakanyarodva, annyit megemlítek, hogy nekem sem tetszik mindig az, amit a tükör mutat. Sem az arcomról, sem egyebekről… De próbálok békességben együtt élni a tökéletlenségeimmel, sőt, (meg) szeretni őket! Különben is, kiért és miért legyek én tökéletes?
Borítókép: Pixabay
