Nem árulunk el különösebb titkot, amikor azt mondjuk: a román állam előszeretettel nézi vásári bolondoknak a saját polgárait, akiket nagyjából a végtelenségig meg lehet vezetni, át lehet verni. Ennek a „csodálatos”, már-már kivételes viszonyulásnak egy újabb beszédes példáját láthatjuk a Kolozsvár–Nagyvárad közötti fő vasútvonal felújítása körül kialakult állapotok kapcsán.
A román államot ezúttal a saját vasúttársasága képviseli, de ez nem igazán számít, a vállalat húzásai ugyanis tökéletesen beleillenek a fentebb említett hozzáállás kereteibe. A társaság eddigi karrierje önmagában is igen beszédes: évek óta köpedelem állapotban lévő, a felújítást évtizedek óta hiába váró infrastruktúra, közveszélyessé vált eszközök (lásd az egymás után lángra lobbanó mozdonyokat), kevés kivétellel szánalmas, de egyre dráguló szolgáltatás, kaotikus „fejlesztések”, átláthatatlan működés, korrupció, irdatlan veszteségek, és nem utolsósorban az ügyfelekkel szembeni sokszor minősíthetetlen viselkedés. Az elmúlt hetek ugyanakkor bizonyították, hogy ennél is van még lejjebb, egy önmagában jó kezdeményezés – egy fontos pályaszakasz rég várt felújítása – mentén sikerült szintet lépni a hozzá nem értés, hanyagság, nemtörődömség terén, és mindezt úgy, hogy közben hülyének nézik az embereket. Nem mellékesen a társaságnak ismételten sikerült nemcsak magát, de nagyjából az országot is nevetségessé tennie.
A huszonegyedik század második évtizedében az ember azt gondolná, egy ekkora vállalás, mint a két nagyvárost összekötő, számos kistelepülést érintő szakasz felújítása mégiscsak arra sarkallja az érintetteket, hogy felkészüljenek a több évig tartó változásra, és ami talán még ennél is fontosabb, tájékoztassák a közvéleményt, hogy mi is következik. Az elmúlt hetek történései alapján az állami vasúttársaságnak ezek egyikét sem sikerült véghezvinnie tisztességesen, helyette iskolapéldába illő zűrzavart hozott össze. Elég csak a menetrendre gondolni, amivel nagyjából a kőkorszakot megszégyenítő ideig tartó utazásokra kényszerítik az embereket, már amennyiben azok még hajlandóak felszállni bármely szerelvényre. Jól példázza a siralmas teljesítményt ugyanakkor, hogy az érintett pályaszakaszon, noha bőszen megígérték, lassan egy hónapja nem sikerült megoldani a vonatpótló buszok kérdését, válaszok helyett pedig a jól bevált vállvonogatást kapja az egyszerű polgár, illetve jobb esetben átirányítják a magántársaságokhoz, melyek – láss csodát – valahogy kisakkozták a buszjáratokat.
Némi jóindulattal azt gondolhatnánk, valamiféle átok ül az állami társaságon, és bármibe is kezdene, valamiért végül rosszul sül el. A fentiek alapján egyértelmű, itt semmi ilyesmiről nincs szó, egyáltalán nem előreláthatatlan és elkerülhetetlen mindez, nem istencsapása, nem a sors „diktálja”, hogy sokadjára is a bolondját járatják az emberekkel. Az ok sokkal egyszerűbb, és abban az arrogáns, nemtörődöm viszonyulásban keresendő, mely az egész állami szférát jellemzi ebben az országban, amelyben az átlagpolgár érdekei a legutolsók a sorban.
Borítókép: Albert Levente