E két önmagában is elég súlyos ügy kapcsán ismét előtérbe kerül egy jelenség, melyre elég nehéz magyarázatot találni, és ez nem más, mint a megyei rendőr-főkapitányság viselkedése, kiváltképp a tájékoztatás terén. Tévedés ne essék, mint minden karhatalmi, nyomozati, vizsgálati szerv esetében, a rendőrséget is kötik adott törvényes előírások, melyek egyik célja (a személyi jogok védelme, az ártatlanság vélelmének biztosítása mellett), hogy a nyomozást, a vizsgálatot ne befolyásolhassák külső tényezők. Ezek az előírások elsősorban a kiadható információk körét korlátozzák, ami rendben is lenne. A gondok ott kezdődnek, hogy a háromszéki rendőr-főkapitányság bizonyos esetekben – kiemelten, amikor a saját emberei érintettek – ezt a szabályt igen sajátosan értelmezi, és vagy egyáltalán, vagy csak a sajtó unszolására, netán a közvélemény nyomására hajlandó kiadni egyes adatokat. Ahogy történt ez a halálos közúti balesetet okozó kollégájuk esetében, akiről csak a sajtó kutakodását követően ismerték el, hogy ittas volt. A pákéi lövöldözés kapcsán ismét csak döcögősre sikeredett a sajtóval való kommunikáció, és semmi jel nem utal arra, hogy különösebben javítani szándékoznának rajta. Nem mellékes egyébként: az elmúlt évek egyik visszatérő problémája, hogy gyakran egymást érik a banális esetekről szóló rendőrségi tájékoztatások, míg a súlyosabb, komolyabb történésekről egyáltalán vagy csak nagy késéssel számolnak be.

Adja magát a kérdés: miért jó, hol használ a rendőrségnek, és általánosságban bármely belügyi szervnek ez a bújócskázás, az adatok felesleges kozmetikázása, a félrebeszélés, titkolózás, olyan tudnivalók kapcsán egyébként, amelyek már közismertek, helytállóak, nem befolyásolják az eljárásokat, és mindössze megerősíteniük kellene azokat? Feltételezhető, hogy pont a karhatalmi szervek vannak a leginkább tisztában azzal, hogy a polgárok részéről így is létezik a hatóságokkal szemben egyfajta bizalmatlanság, távolságtartás, és nagy valószínűséggel azt is tudják, hogy a titkolózás, maszatolás, az eltussolási kísérletek csak erősítik a kételyeket, gyanút a szervekkel szemben. Ez ráadásul megsokszorozódik, ha a házon belüli személy viselt dolgairól van szó. Éppen ezért érthetetlen, miért ragaszkodnak ahhoz, hogy – főképp az utóbbi esetekben – gyakran harapófogóval lehet csak információkat kihúzni belőlük. A rendszeren belüli hierarchiára, a belső szabályokra – noha léteznek és gyakran lelassítják a folyamatokat – hivatkozni ilyen esetekben sovány magyarázat, ugyanis pont arról van szó, hogy épp ezen ügyekben kellene minél gyorsabban és hatékonyabban tájékoztatni.

Csak feltételezhető, hogy a fentebb leírtak részben arra vezethetők vissza, óvni próbálják a mundér becsületét, ám a titkolózással épp az ellenkező hatást érik el. Minden ilyen eset csak megerősíti az érzést, hogy a belügy berkeiben a felszín alatt gyakorlatilag semmi sem változott a rendszerváltás előtti és az azt követő évekhez képest, továbbra is egy átláthatatlan, megközelíthetetlen tömb az egész, melynek sötét ügyei pont azokra nem tartoznak, akikért elviekben vannak: az egyszerű polgárokra. Nem vitás, senkinek nem esik jól szembesülni azzal, hogy a saját háza táján nagy a baj, a saját emberei rúgják fel a szabályokat. A karhatalmi szervekre ez fokozottan igaz, elvégre a törvénytisztelet, a rend, a megbízhatóság terén elviekben példát kellene mutatniuk, éppen ezért lenne sokkal észszerűbb, ha valahányszor ilyen eset merül fel, a bújócskázás helyett a nyílt kiállást vállalnák, ezzel azt is egyértelműsítve, hogy félrelépéseknek, szabálysértésnek, sőt, bűncselekménynek nincs helye a rendszeren belül.

Borítókép: Bodor János