Egyszerűen csak ködképek, amolyan múltból felszakadó emlékek, melyekről jól tudom, nem történtek meg, mégis élénken bújnak elő valamelyik agytekervény mélyéről. Az orvostudomány nevet is adott a jelenségnek, sőt, talán magyarázatot is arra, hogyan jön létre. Jómagam ettől még – legalábbis ebben a tekintetben – nem tartom magam orvosi esetnek.

Jöttömben-mentemben sok minden felhívja magára a figyelmemet, és mert könyves ember vagyok, ergo szeretem böngészni a betűket, mindenfélét elolvasok, ami szembejön velem. Így például a falragaszokat vagy a boltok bejáratánál a kiírásokat, a különféle köztéri hirdetéseket, de még a matricák szövegeit is. Évek óta gyönyörködöm egy közlekedési tábla tartóoszlopán díszelgő öntapasztósban, nem árulom el a helyét, azt sem, mit üzent a matrica ké­szít(tet)ője, ez maradjon az én szórakozásom, elvégre titkaim nekem is lehetnek. Csakhogy a napokban szembejött velem annak a matricának két testvére is – és akkor felötlött bennem, hogy mintha már láttam volna, pontosabban: mintha ez megtörtént volna már velem.

Az egyik testvér-levonós egy meglehetősen félreeső helyen, egy elhagyott egykori vendéglátóegység valamilyen kiszolgáló melléképületének ajtaján rejtőzködik, diszkréten elbújva a kíváncsi tekintetek elől – holott üzenete sokatmondó, de még nagyon aktuális is. Na jó, mégsem lesz titkom, el kell árulnom: a Magyar Kétfarkú Kutya Párt valami rejtélyes módon ideszármazott matricája ez, rajta a párt – mert minden gáncsoskodás ellenére ebből a politikai parodizálásra összeállott társaságból hivatalosan bejegyzett szervezet lett – legalapvetőbb szlogenjével: Bármit megígérünk!, áll így, felkiáltójellel Nagy István mosolygós arca alatt (bár nem lehet tudni, a piros szemű kutya tud-e mosolyogni egyáltalán, hiszen a párt logójának megalkotója nem rajzolt neki szájat). Ja igen, aki nem tudta volna, a kétfarkú kutya neve Nagy István, annak idején ő volt az akkor még politikai pártként be nem jegyzett alakulat országgyűlési jelöltje Szegeden, ígért is örök életet, ingyensört, de még adócsökkentést is (meg hogy hegyet építenek Szegedre, de ezt senki nem vette komolyan). A társaság az egyszeri hecckampánnyal nem érte be, mai napig él és virul immár pártként, támogatásukkal még polgármestert is választottak valamelyik szép nevű településen – azt példázva, nemcsak az emberi képzelet, de az emberi hülyeség is végtelen. Vagy másképp fordítva a szót, az embert a végtelenségig lehet hülyíteni.

A másik kétfarkús matrica minap köszöntött rám egy közlekedési tábláról, ez forgalmas helyen található, bizonyára többen is észrevették már. Üzenete ennek sem kevésbé beszédes, mint bármelyik hasonszőrű másiknak: Ne kelljen dolgozni, de legyen pénz!, hirdetik a fekete betűk. S bár nem annyira vicces a szöveg, de mondanivalója – valljuk be őszintén, ha már így egymás közt vagyunk – az emberiségnek a létezése óta lappangó vágyálmát jeleníti meg.

Véletlen-e az, hogy ezek a matricák épp most jelentek meg mifelénk, vagy időzített akcióról van szó, azt én nem tudom. Valami, az a bizonyos mintha ez megtörtént volna már velem érzés azt sugallja, a kezdeményezéssel valaki igenis üzenni kívánt volna. Merthogy sok lesz idén az ígéret, köztük csábító, bár tarthatatlan, jól hangzó, bár tartalmatlan is nagy mennyiségben – és ebben a zűrzavarban mi mást tehetünk mi, négyévente nagyra becsült választópolgárok, mint hogy arra figyeljünk: ki ígéri?

Borítókép: Váry O. Péter