Akkor még együtt élő nemzetiségnek nevezték a más ajkú és más kultúrájú román állampolgárokat, ám ez a Svájcra utaló kifejezés a valóságban erőltetett többségi asszimilációs törekvéseket jelentett. Az akkori alkotmányban is rögzített egyenlőség és dagályos szónoklatok dacára a nemzetiségek jogai és lehetőségei egyre szűkültek: hol egy osztályt, hol egy intézményt szüntettek meg vagy olvasztottak be, hol a vezetőket cserélték románra különféle ürügyekkel, hol a nyelvhasználatot szűkítették (a nyolcvanas évek végén már csak románul lehetett leírni a településneveket), be voltak tiltva bizonyos versek, énekek, kutatások, próbálták ellehetetleníteni az ünnepeket is, és lefejezni a közösségeket azzal, hogy a friss végzősöket a Kárpátokon kívüli kötelező munkahelyekre küldték, miközben helyükre a többségi nemzet fiait és lányait nevezték ki. Ez a politika román szempontból sikeres volt, az erdélyi nagyvárosok etnikai összetételében egyre hígult a magyarok, szászok aránya, és Marosvásárhelyen, ahol az 1989-es rendszerváltás még nem talált e törekvésnek megfelelő viszonyokat, a fekete márciussal nyomták kisebbségbe a magyarságot. Mert főleg és elsősorban ellenünk, nem a német ajkúak ellen irányult ez az egész, nyíltan soha fel nem vállalt elnyomás. Akkor hallottuk először azt is, hogy mi magyar etnikumú románok vagyunk.

Most pedig Ciolacu rántotta elő ezt a fából vaskarikát, azzal fényesítve meg, hogy együtt kell építenünk közös – „felejtsük el, hogy nem román” – hazánkat. Nyilván, a szociáldemokraták vezetésével, akik el szeretnék nyerni a most még magyarok által betöltött elöljárói tisztségeket Szatmárnémetiben és Szatmár megyében. Ez természetes is lenne, hiszen választások jönnek, amelyeken minden párt a lehető legjobban akar szerepelni; mondhatnánk mi is, hogy győzzön a jobbik, csakhogy a magyarság szempontjából másképp tevődik fel a kérdés, mert egyetlen román párt sem kívánja bővíteni a jogainkat, ellenkezőleg, mindenik veszélyt szimatol bennük. A közös építés pedig úgy fest, hogy Erdélyt inkább rombolják, fejlődését gátolják (példa rá a brassói repülőtér is). Bármennyire igyekszik Ciolacu barátságosnak mutatkozni, egyetlen gesztust sem tett a nemzeti kisebbségek helyzetének javítására, pártjában is szép számmal vannak nacionalisták, és az országban ismét teret nyerő szélsőséges idegengyűlölet ellen sem lépett fel kormányfőként. Sőt, a jelek szerint éppen az AUR-ra épít: jól jön neki, hogy hozzájuk képest a szociáldemokraták még szalonképesnek látszanak, ha pedig Simion vagy Șoșoacă lesz az ellenfél az elnökválasztás második fordulójában, akkor húsz év után végre ismét baloldali lehet az államelnök.

Szatmári beszédében egyszerre próbálta megnyugtatni a kormányfő a nacionalistákat és a nemzeti kisebbségeket, kiemelten a magyarokat, de valójában csak arra világított rá, hogy a román hatalom szemléletén 35 évi eredeti demokrácia sem változtatott.

Borítókép: Marcel Ciolacu néhány szatmári választójával. Fotó: Facebook / Marcel Ciolacu