Török Györgyné született Batu Julianna hangja még most is elcsuklik, amint soha nem látott, de lelkében mindig élő mártír apjáról mesél. Amint hallgatjuk, lassan kitágul a kicsi magyarósi határ, átszeli a hegyeket, völgyeket – és végül már nincs más haza, csak Magyarország, ahonnan nem egyszer, hanem ismételten ki akartak zavarni valakik… Hogy is volt?

– Édesapám, Batu Pál 1916. április 24-én – egyes iratok szerint április 22-én – született szegény család gyermekeként Tápiószelén. A szülők summásként dolgoztak a környező településeken, ezért számára gyakran már kora márciusban véget ért az iskolai tanítás, amikor kezdődött az idénymunka. 1923–1926 között az Állami Elemi Népiskolai értesítő könyvecskéje szerint Ábrahámtelken, Ábrahámfalván, Tápiószelén, Mezőtúron és Várdombon is tanult, mindig kitűnő eredménnyel. 1926-tól Gazdasági Továbbképző Iskolába iratkozott be, de 1931. március 30-án megszakította a tanulást – valószínű az idénymunka kezdése miatt. Ekkor telepedett le a család véglegesen Tápiószelén.

1936-ban levente segédoktatói tanfolyamot végzett. Édesapám ugyanis nagyon jó tanuló volt, és a tanítója nagyon szerette volna, ha tovább tanulhatna. Végül sikerült a szülőket meggyőznie, hogy 1937. október 1-jén a hódmezővásárhelyi Magyar Királyi Mezőgazdasági Szakiskolába iratkozhasson be, ahol a tanulmányait 1939. június 30-án kitűnő eredménnyel fejezte be. A hódmezővásárhelyi évekre később mint kitörülhetetlen szép emlékekre gondolt vissza. Itt tanult meg – a kötelező gazdasági tananyagon túl – zongorázni, hegedülni, tangóharmonikázni és tárogatón játszani. Szerkesztette az iskola időszaki lapját Búzakalász címmel, ünnepségeken saját írásait olvasta fel, versei közül az Esküszünk címűt a nagykátai Magyarország Útja néven megjelenő heti folyóiratban is közölték. A bekeretezett vers későbbi erdélyi otthonunk falát díszítette (de mint minden más, ez is odaveszett). 

1939. október 5-én bevonult katonának a szegedi 16. Kerékpáros Zászlóaljhoz, ahol őrsvezető, tizedes, majd később szakaszvezető lett. Ennek az időszaknak egyik megható pillanatát akkor élte át, amikor Huszton találkozott édesapjával, akit szintén besoroztak. Együtt ünnepelték Észak-Erdély visszacsatolását. 1941 tavaszán zászlóalja megindult, hogy részt vegyen a délvidéki bevonuláson, majd az oroszok háborúba való csatlakozása után hat hónapig Oroszországba vezényelték őket. 1941 karácsonyát otthon tölthette, és 1942. január 20-án végleg leszerelt. Karácsonykor eljegyezte menyasszonyát, majd 1942. március 1-jén meg is tartották az esküvőt. Édesanyám akkor 17 éves volt, apám pedig 25. Az esküvőt követően, március 22-én elindultak, hogy édesapám elfoglalja gazdatiszti beosztását Dr. Vitéz Jancsó István birtokán Székelyföldön, egy szép kis faluban, Sepsimagyaróson.

Azt a szűkre szabott két évet, amit együtt ott megélhettek, szüleim szeretetben, munkával töltötték. Erről naplójuk feljegyzései tanúskodnak. Édesapám oktatta a leventéket a munkája mellett, de heti négy alkalommal gazdasági tanfolyamokat is tartott a faluban. Jó kapcsolatot épített ki nemcsak a gazdákkal, hanem a zsellérekkel is. Feljegyezte, hogy 1942. augusztus 9-én igazi székely lakodalomban is részt vettek, Jancsó Katóka és Koréh Ferenc, az akkori Székely Nép c. lap főszerkesztőjének esküvőjén. 1943. április 13-án szüleim nagy örömére megszületett a kis Palika. 1943 karácsonyán a leventék szép ünnepséget rendeztek Sepsimagyaróson. Édesapám külön is megemlékezett a hadiárvákról Gyere, kicsim, gyere! címmel tartott előadásával. Bizonyára nem gondolta, hogy egy év múlva az ő családjában is valóságos lesz ez a keserves fohászkodás.

1944. március 21-én Sepsimagyarós fölött is idegen repülőgépek zaja verte fel a csendet, sok férfit elvittek katonának, egyre fenyegetőbbé váltak a mindennapok, a háború közelsége egyre észrevehetőbb lett. Szüleim naplójának utolsó mondattöredéke: „... viszik a lovakat is...” Apai nagybátyám feljegyzéseiből tudom, hogy 1944. április 2-án édesapám is megkapta a behívóját Miskolcra. Itt légnyomás érte, amiért kórházba került. Eközben nagyon aggódott Erdélyben maradt szeretteiért. Megkérte az édesapját, hogy hozza őket át Tápiószelére. Édesanyám akkor már terhes volt velem, ezért Palikával jött a dajkája is. Ő asszonyára és Palikára vigyázott, nagyapa mindnyájuk mellett a csomagokra is. Nem tekinthették kirándulásnak az utazást a vonatok tetején, állandó rettegésben döcögtette őket hegyen-völgyön keresztül a gőzös. Amikor idegen gépek zaja hallatszott, a vonat megállt, és mindenki fedezékbe rohant. Édesanyám haláláig meggyőződéssel állította, hogy a menekülés közben megélt félelem, olykor reménytelenség járulhatott későbbi komoly szívbajának a kialakulásához. Édesapám alig heverte ki a légnyomás okozta betegségét, egy autóbaleset következtében ismét a miskolci kórházba került. Hogy kipihenje magát, nyolc nap eltávozást kapott  – ez volt az utolsó hosszabb idő, amit szeretteivel tölthetett a szülői házban. 

Júniustól már Tápiószelén is gyakrabban bőgtek fel a szirénák. Édesapám levelei is egyre szomorúbbak és elkeseredettebbek lettek. Ezekből kiderült, hogy a harcok során érintették Sepsimagyaróst is, és szembesülnie kellett azzal, hogy minden tönkrement a faluban, az embereknek semmijük sem maradt. 1944. október 7-én megszülettem, édesanyám el is küldte nyomban a születésemet igazoló okmányt az utolsó ismert tábori postacímre, hogy férje értesüljön jöttömről. Az a levél az igazolással együtt felbontatlanul visszaérkezett. Édesapám október 6-án Békéscsaba térségéből eltűnt. 1944. október 2-án kelt utolsó levele szinte olvashatatlan, mert édesanyám könnyeitől szétmosódott a szöveg.

Ezzel véget is érhetne édesapám életútja, ha nem következik be a rendszerváltás. 1992. április 8-án az Új Magyarország c. újság dokumentum rovatában megjelent a névsor: Elhunytak – valahol Oroszországban. A felsoroltak között szerepelt édesapám neve is! Nem tudom elmondani azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, a dátum pedig egyszerűen sokkolt: 1945. II. 4. Miért? 

Miért kellett ennyi időnek eltelnie, hogy ez kiderüljön? A legjobban az fájt, hogy már nem mondhattam meg Batu nagymamámnak, hogy igaza volt, amikor azt állította, a fia nem halt meg azonnal – ő remélte, hogy él, és várta, hogy életjelt adjon magáról.

Azután ismét évekbe telt, hogy megtudjuk „valahol Oroszországban” a fogság és a temetkezés helyét – kódolva: L 102 KLL 102/10. Az emlékmű Cseljabinszkban van, túl az Uralon, egy városban, amit 1990-ig a világ egyetlen térképén sem jeleztek. Zokog a lelkem, ha elgondolom, hogy mennyit szenvedhetett ott soha nem látott apám, hiszen Oroszország nem írta alá a hadifoglyokkal kapcsolatos nemzetközi egyezményt (a hágai konvenciót), így nem garantálták a foglyokkal való emberséges bánásmódot. Ráadásul Sztálin szerint is „csak a gyávák és az árulók esnek fogságba”. Azóta egyet s mást megtudtunk a Gulágról!

Mialatt ő sokadmagával Oroszországban szenvedett, Tápiószelén a szülői házban előbb német, majd orosz katonatisztek szállásoltatták be magukat „teljes ellátással”. Kislány koromban mindig vittünk virágot a temetőben nyugvó ismeretlen orosz katona sírjára, mert talán édesapám sírjára is tesz néha virágot egy orosz édesanya, aki elesett fiát gyászolja. Ezt mondogatta nagymamám. Most már tudom, hogy ez nem így történt, hiszen ott, az Ural túlsó oldalán februárban olyan hideg van, hogy lehetetlen sírt ásni. Az előkerült dokumentumok bizonyítják, hogy azokat, akik abban az időszakban haltak meg, kirakták a hóba, a többit a természetre bízták. Ezért ott sírhely sincs, csak emléktábla, és máig senki nem szavatolja a biztonságát annak, aki el akar zarándokolni arra a helyre.

Édesapám utolsó, „elbocsátó szép üzenetét” a Sepsimagyaróshoz közeli Uzonban dobta ki az őket Oroszországba szállító vagonból. Ebben azt kérte, hogy megtalálója juttassa el édesanyámnak a levelét. Tudatta, hogy hova viszik a foglyokat, és örökre elköszönt szeretteitől. Sajnos, a levélről csak pár év múlva értesült a család, amikor a dajka visszatért Székelyföldre. Édesanyám soha nem akart ellátogatni Sepsimagyarósra, mert – mint mondta – több a kitörülhetetlen fájdalom, mint a szép emlék. Férje után 1953-ban 10 éves kisfiát is elveszítette, amit szintén a háború számlájára írt...” Gloria Victis! 

Dancs Rózsa, Kanada
(Megjelent a kalejdoszkopfolyoirat.eletunk.net oldalon)