Milyen valóságra vágyunk? Arra, amit ismerünk, vagy ami megérint egy letűnt korból, netán egy képzelt világba röpít? Bárhogy legyen, végül mégis az a fontos, melyikben érezzük jól magunkat. A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes Farkas Tamás és Tapasztó Ernő rendezte Ecce homo előadása a Munkácsy Mihály által átélt, megfestett valóságból, a keresztény gyökerekből, a jelenkor emberének vívódásaiból és a tökéletesnek hitt igazságból merítkezik. A száznyolcvan éve született festőóriás közelében mindez lehetséges.
Kiss Albert Adorján egy dobogószerű díszletelemen áll és csattogtat az ostorával. Mintha Jézust ostorozná megfeszítése előtt. De mégsem. Megjelenik a színen az inas (Portik-Cseres Norbert), bár nagyon gyors mozgású, az ostor még jobban figyelmezteti, ő itt mit sem számít, a munka mindennél előbbre való. Elkészíti saját ágyát, és szinte beleájul a fáradtságtól. A helyzet nem ismeretlen. Ő Munkácsy Ásító inasa. A tárogató és a fuhun hangja (Dresch Mihály) tökéletesen kiegészíti, olykor helyettesíti, amire a kimerült inas már képtelen.
A kiszolgáltatottság folytatódik, de itt nem azonosulunk az elítélttel, mert a betyárból (?) lett bűnözővel nem tudunk együtt érezni, ráadásul vadsága némileg visszataszító. Mindez indokolt, de a kivetített videón látható állatszerű zabálás kizökkent a helyzet drámaiságából. Talán a rendező az elítélt utolsóvacsora-érzését kívánta érzékeltetni vele? Fölösleges, ráadásul a Siralomház többi szereplőjének lassított mozdulatai tökéletesen kifejezik a helyzetet. Melles Endre dinamikus, majd magába roskadó alakítása bőven elegendő lenne.
A következő jelenetben kisgyermek figyeli a Köpülő asszonyt (Gere Gabriella), amint egyre gyorsabban és gyorsabban köpül. Gardon ritmusa szabja meg a mozdulatokat, nincs megállás. Nagyon szép a párhuzam a kivetítőn látható életszerű képpel, az idős asszony kezén a ráncok már jó sok barázdát mutatnak. E kettős életképből indul az átmenet a következő jelenetbe, egy másik Munkácsy-alkotás felé. Az erdő varázsa, a lányok önfeledt tánca lírai hangulatot teremt, olyannyira, hogy még az sem tűnik a sors kegyetlenségének, amikor a törékeny Rőzsehordó (Ádám Júlia) átalvetőjét roskadásik rakják.
A második tematikus egységbe Both Eszter, Drimba Máté, Fülöp Zoltán József reneszánsz hangulatú jelenete vezeti át a nézőt. Míg az első négy tételben inkább népzenei témákat dolgozott fel Fazakas Levente, az előadás zenei szerkesztője, szerzője, Munkácsy Balladájához szalonzenét választott, amelybe egy kis fondorlattal széki lassút is becsempészett, amelynek a hangzásvilágát az adott korhoz és helyhez igazította. Fazakas Levente nem csak ezt az összeillesztést próbálta ki először, hanem első alkalommal szerzett zenét zongorára. A Liszt Ferenc portréjához írt zongoraműben a Liszt-rapszódiát egy mezőkölpényi verbunkra alkalmazta, de nem kellett verbunkot táncolni ahhoz, hogy a zene említett kettős lüktetését érzékeltesse. Márton Csaba Liszt-alakítása lenyűgözött dinamikájával, szinte láthatóvá tette a zenét, olyannyira, hogy az sem lett volna meglepetés, ha megszólal Szőke Zsuzsi zongorát szimbolizáló díszlete.
A második tematikus egység utolsó jelenetében a Mozart halála című Munkácsy-alkotás elevenedik meg. Mozart (Melles Endre) ül a karosszékben, szinte betakarják a kottatartók, majd a körülötte lévők lebontják ezt a szimbolikus építményt, és a karmester kirobbanó erővel vezényel. Részletet hallunk a Requiemből szonátával ötvözve. Itt meg kell említeni a négy énekes – Lőfi Gellért, Gáspár Csaba, Kerezsi Csanád és Fazakas Levente –, valamint a Tiberius String Quartet teljesítményét, utóbbi több helyi zenésszel és a Heveder zenekarral együtt játssza az előadás minden hangszeres zenedarabját. A nyughatatlan Mozart kóruspróbát tart Ádám Júlia zongorakísérete mellett, mígnem eljön a vég, és ő maga is beáll az égi kórusba.
Az életképek, a reneszánsz hangulat után az előadás harmadik tematikus egységében, a Munkácsy-trilógiában jelentős szerephez jut a tömeg. Nem számbelisége miatt, hanem kifejezőereje révén. A színen megjelenik Júdás (Kiss Albert Adorján), aki csalódottan üríti ki a pénznek hitt homokot a tarsolyból. Itt érdemes megjegyezni, az időarányok nem mindenütt oszlanak meg szerencsésen az előadásban, ha valami indokolatlanul aránytalanul hosszú, törést idéz elő, és ettől nem lesz fontosabb az adott jelenet. A történet folytatódik, Jézust (Márton Csaba) Pilátus (Pável Hunor Mihály) elé vezetik. Összekötött kezét Jézus Júdás fejére helyezi, jelezvén, árulását megbocsátja. A Krisztus Pilátus előtt jelenetet követő Ecce Homo – Íme az ember jelenetet a tömeg határozza meg. Látványos az ellentét Jézus tisztasága és a bűnöző Barabás (Melles Endre) vad jelleme között. Az őket pártoló két tábor összecsap, nagy a tét, ki maradjon életben. A tömeg Barabást kiált. Mária (Fazakas Mónika) csendben fiát siratja. Jézus összeácsolja saját keresztfáját és egyedül megy fel a Golgotára.
A tíz Munkácsy-festmény alapján összeállított előadás méltón illeszkedik a Háromszék Táncegyüttes táncszínházi produkciói sorába, rendezői stílusában a klasszikus és a modern ötvözetét látjuk. A Cristina Breteanu által tervezett jelmez/ruházat és Izsák Előd kivetített képei, videói még inkább élővé teszik a színpadi látványt, a Munkácsy-képek eredeti műtárgyfotói alapján készült projekciók pedig közelebb viszik a nézőt az alkotásokhoz. Néhol magunkra ismerünk, máshol az elérhetetlen után vágyunk. Éppen ezt az élőszerűséget törték meg időnként az árnyjátékok (nem mindenütt), a színpadi jelenlétről inkább elvonva a figyelmet, mint kiegészítve azt.
Farkas Tamás és Tapasztó Ernő a Háromszék Táncegyüttessel együtt figyelmünket a száznyolcvan éve született Munkácsy Mihály művészetére irányítják, anélkül hogy múzeumhangulatot teremtenének. Valamint azt a gazdagságot jelenítik meg, amely a táncban – így a néptáncban is – rejlik, ami által a tánc egyetemes kifejezőművészet.
