Semmit sem változott a hangod, mondja a telefonban volt évfolyamtársam, akivel mai napig tartjuk a kapcsolatot. Nem tegnapelőtt kezdtünk el együtt lépegetni, és nem tegnap váltak szét az útjaink, de bizonyos rendszerességgel azóta is keressük egymást. Ez a mondat szinte minden alkalommal elhangzik, már meg sem lepődöm. Azt nem tudom, hogy változott-e a hangom, vagy sem, mivel én mindennap hallom. Az igaz, hogy fiatalon sem volt valami kislányosan csilingelő az a hang, de akkor is karcosodhatott az évek során. De ha ő mondja…
A fenti mondatra a már szokásos, rutinszerű válaszom, hogy a tiéd sem. És tényleg. Azért milyen érdekes is ez, hogy a hangunk egy életen át ugyanolyan. Ha esetleg árnyalatnyit át is színeződik, mégis felismerhetően jellegzetes marad. Nincs két egyforma hang akkor sem, ha egyik-másik hasonlít. Hogyan lehetséges ez? És hogy van az, hogy nincsenek egyforma kezek, lábak, arcok, szemek? Bár megtévesztő hasonlóságok vannak, de nincs két egyforma ember a Földön. És azért vagyunk egy páran… A mindenit, hogy van ez? Én azért jól el tudok kalandozni a leghétköznapibb dolgoktól is valamiféle kesze-kuszaságba. De hát nem tehetek róla, hogy időnként megiramodnak a fejemben valamik, és addig futnak, míg megálljt nem parancsolok nekik. Most épp nyolcmilliárdnyi különböző fazon teperi ott bent, amíg nem szólok, hogy eddig volt és ne tovább! Egyelőre hagyom, hogy fussanak a még csak véletlenül sem egyforma lábaikkal, amikkel még véletlenül sem egyforma nyomokat hagynak maguk után. Az ujjlenyomataikról jobb, ha nem is beszélünk…
Az én agyam, ahol ilyen maratonok zajlanak, nem elég ahhoz, hogy felfogjam a nyolcmilliárdnyi különbözőség tudományos magyarázatait. Vagy az arra való próbálkozásokat. Így hát itt toporgok megint egy titok körül, abba alaposan belebonyolódva. De hát, igaz is: milyen lenne a világ titok nélkül? Nem a titkok körül forog az egész életünk? Nem a titkok működtetnek mindent, nem akkor zuhannánk teljesen értelmetlen ürességbe, ha megszűnnének ezek a titkok? Mégsem véletlenül volt ez a világ így „összerakva”, a rejtélyekkel együtt. A titkok köré. Mielőtt kiderülne, hogy egy filozófus veszett el bennem, jobb, ha visszarázom magam az élet hétköznapi ügyes-bajos dolgaiba. Ránézek az ebédre (hátha még nem égett oda), majd indulok ezt-azt intézni. A jellegzetes járásommal, amilyen nincs még egy a Földön. Abban nem vagyok biztos, hogy nem fogom újból felébredt kíváncsisággal, rácsodálkozással figyelni az utcán járó emberek különbözőségeit. Mert mégiscsak csoda ez, és továbbra is egy nagy titok. És lehet akármilyen is „az”, aki én vagyok, micsoda öröm, hogy „az” csak egyedül én vagyok. Egyik kis csodája a világnak. Ezért meg az előbbi „eszmefuttatásnak” a hatása alatt ma lehet, hogy büszkébben, magamat nagyon kihúzva fogok járni-kelni. Annak biztos tudatában, hogy egyedi és megismételhetetlen teremtény vagyok.
Milyen messzire el lehet szállni egy délelőtti telefonbeszélgetéstől, amiben elhangzik egy egyszerű mondat. „Semmit sem változott a hangod.”
Borítókép: Pixabay