Borcsa János legújabb kötetében irodalmi igénnyel készült publicisztikai írásaiból és kisesszéiből állított össze egy kötetre valót. Az új könyv akár az Örökségem címmel 2018-ban ugyancsak a Kriterion Könyviadónál megjelent kötet folytatásának is tekinthető. A szerző beszélgetőtársa Kocsis Károly, a Székely Hírmondó főszerkesztője volt. A beszélgetés során kiderült, nem véletlen, hogy Borcsa János őt kérte fel a kötet bemutatására, ugyanis a benne szereplő 151 jegyzet, glossza és tárca közül 149 a Székely Hírmondó hasábjain jelent meg 2018 áprilisa és 2022 decembere között, és azokban a szerző évfordulókra, eseményekre, valamint az irodalmi élet kérdéseire reflektál.

A jeles irodalomkritikust és -történészt, helytörténészt, magyartanárt és könyvkiadót Kocsis Károly mutatta be, majd azt kérdezte tőle, hogy a felsoroltak közül melyik a legkedvesebb számára. A szerző arról beszélt, tizedik osztályos tanulóként már eldöntötte, hogy magyartanár lesz – ezt a szakmát érezte legközelebb magához –, sem atomfizikára, sem biológiai tudományokra nem gondolt. „Már a szentléleki iskolában volt egy, a mai napig felejthetetlen magyartanárnőm, a kézdivásárhelyi középiskolában két-három tanárra szintén felnéztem, és a mai napig is őrzöm emléküket” – mondotta Borcsa János. Hozzátette, a kolozsvári egyetemen az irodalmi művek „titkait”, létezésmódját, hatását próbálta felmérni, megközelíteni. A könyvkiadást és a helytörténeti kutatást szintén a kedvencei közé sorolta.

Kocsis Károly arra hívta fel a szerző figyelmét, hogy kereken ötven évvel ezelőtt kezdett közölni kritikákat, de első könyve, a Megtartó formák című csak tíz évre rá, negyven esztendővel ezelőtt jelent meg. Ezzel kapcsolatosan Borcsa János elmondta: ha éretlen gyümölcsből próbálunk bort készíteni, az bizony savanyú lesz. 1982-ben adta le kéziratát a Kriterion Kiadóhoz, de az akkori kultúrpolitika miatt két évig húzódott a kötet kiadása – ami időközben módosult, még írt hozzá, de vett is ki belőle, és a cenzúra is működött, a megjelenésre váró könyveket többen és többször is elolvasták, átvilágították –, majd csodák csodája, rá két évre, 1984 őszén megjelent a könyv.

Mivel első könyvében nemzedéktársairól, a harmadik Forrás nemzedékéről, többek között Romániából Magyarországra áttelepült alkotókról írt, „még több szemüveget rendeltek a hivatásos olvasók”, ennek ellenére két-három ilyen jellegű írása is benne maradt a kötetben.

Kocsis Károly arról beszélt, hogy Borcsa János az a szerző, akivel a szerkesztők szeretnek dolgozni, mivel kéziratában soha nem fordult elő helyesírási hiba, és a vesszők is mindig a megfelelő helyen voltak. Ezt az igényességet lehet tanulni, vagy erre születni kell? – tette fel a kérdést a szerzőnek. Borcsa János elmondta: rend a lelke mindennek, ő ilyen környezetben szeret lenni, és miért ne lenne igényes saját magával szemben? – tette fel a kérdést, majd a nyelvi igényesség fontosságára hívta fel a jelenlevők figyelmét. Mint elmondta, a mindennapi életben is zavarják a helyesírási hibák, amelyekkel nap mint nap találkozik, ezért is gondolja, hogy nagy szükség van minőségi nyomtatott sajtóra és könyvekre. „A gondosan előállított könyv az igényességre tanítja azt, aki kézbe veszi, aki fuserál, az rontja a nyelvi igény fenntartását” – hangsúlyozta.

Borcsa János új könyvét intellektuális naplónak minősítette. A könyvbemutató második felében két kedvenc írását olvasta fel, majd annak kapcsán, hogy lánya, Imola novellaíró, ő pedig kritikus, kijelentette: bár a versenyszellem mindig pozitív hatású szokott lenni, de mivel az irodalom más-más területeivel foglalkoznak, nem létezik közöttük rivalizálás, ő pedig sosem írt kritikát lánya alkotásairól. Jövőbeli terveiről szólva elmondta, a Székely Hírmondó napilap nyomtatott változatának megszűnése óta nem közöl rendszeresen, emiatt következő kötetében valószínű, hogy az irodalmi tanulmányok és kritikák kerülnek majd előtérbe. A könyvbemutató végén a szerző válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, majd az irodalmi est dedikálással és kötetlen beszélgetéssel zárult.