Szomorú kedd volt a múlt heti. Zágonban örök nyugalomra helyezték (helyeztük) négyszeres olimpiai, kétszeres világ- és nyolcszoros Európa-bajnokunk, Szabó Kati édesapját, aki „hűséggel" követte a négy évvel korábban elhunyt feleségét... Az az udvar, az a ház, mely a közelmúltban még nevetéstől hangos zarándokhely volt — Európából, az anyaországból, hazánkból érkezett sportbarátok, a Los Angeles csillagára kíváncsiak, franciák, németek, olaszok, osztrákok, magyarok, románok adták át egymásnak a kilincset —, most hirtelen kihalttá, a csend ijesztő birodalmává vált. Most, amikor egyszerűen nem lehetett eldönteni, hogy a csend vagy a döbbenet nagyobb.
Kint, a temetőben, miután már virágkoszorúk alá került a koporsó, s a mély hallgatásból lassan kilépett a gyászoló gyülekezett, ott, a temető kapujában az autóra várva ketten-hárman is megfogalmazták: Vajon mi lesz Katika éremgyűjteményével, trófeáival? Mi lesz?... A kérdés ott kint, a temető kapujában választ nem kapott. Nem is kaphatott.
Napok múltán újra előlopakodott a kérdés: mi lesz?...
De mi? Nem tudom. Sejtelmem sincs. Nevek sorakoznak fel emlékeim filmszalagán: Eger, Cegléd, Tapolca, Szeged, Kaposvár... csak néhány név azon magyarországi városok közül — Budapestet most nem is említem nemzeti intézményével —, amelyek ottjártamkor elkápráztattak sportmúzeumukkal. Volt ott minden: érem, serleg, fénykép, oklevél, relikvia... Végignézve azokat, sporttörténeti pillanatok, győzelmek emléke elevenedett fel bennem. Mindenik sportmúzeum után csak azt fogalmazhattam meg: Ilyen emlékeink nekünk is vannak. Az az ember, aki Európában elsőként repülte túl a bűvös kétméteres álomhatárt, Baróton született, akárcsak az a labdarúgóedző, akinek eredményeiről az egész világon beszéltek, nekünk is volt olyan maratoni futónk, akinek ököllel kellett utat nyitni az athéni stadion bejáratánál, hogy beszaladhasson a célba... Nekünk is volt labdarúgó-aranycsapatunk, mely két hétig A-osztályosnak mondhatta magát... Háromszéki volt adott pillanatban a világ legjobb kézilabdakapusa, sokszoros világbajnok kézilabdázóink (kézilabdázóink, és nem kézilabdázónk) vannak, világválogatott röplabdázónk is van, Zágonból emelkedett az olimpiai játékok egére Los Angeles csillaga... Hosszú, nagyon hosszú azoknak a sportolóknak a névsora, akik oly sokat tettek Háromszék, Kovászna megye hírnevéért. Ezek mindenike ha csak egy-egy képet, egy-egy érmet, egy-egy serleget, egy-egy relikviát adna, három teremre való anyag gyűlne össze.
Meggyőződésem, adna is mindenik, ha volna rá igény, ha volna egy sportmúzeum megalakítására, életre hívására életképes igény. Ha azt mondaná a megye, a város: itt van ez az épület, itt vannak ezek a termek, tessék, csináljunk sportmúzeumot! Sportmúltunk, hagyományunk megérdemel egy sportmúzeumot! Hadd legyen, mi emlékeztessen neves, világszerte ismert sportembereinkre, dicső sportsikereikre, akik, amelyek követendő példaként álljanak fiaink, leányaink, unokáink előtt.
