A Feketeügy melletti ikerfalu, Szent­ivánlaborfalva déli részén, a főút mellett fekszik a Henter–Apor-udvarház. A galambdúcos székely kapu – valamikor még 1896-ban készült – mindig nyitva várja a betérőt. (…) A régi udvarházban gyakran töltik együtt a nyarat az Apor nővérek. Ők a zaláni előnevet viselik, de a családtörténeti hagyomány szerint az Apor családnak ez az ága is altorjai gyökerű. A Thököly-féle mozgalomban való részvétel megosztotta a családot. A kurucpártiak megmaradtak a primor előnévvel, nem viselték a Habsburgok által adományozott bárói rangot, kálvinisták lettek és Zalánban telepedtek meg. A szentivánlaborfalvi családi házat, a Henter–Apor udvarházat a Henter családtól vásárolta meg az 1930-as években Apor László.

– Édesapjuk nevével két borvizes összefüggésben is találkozhatunk: a kászoni és a bodoki borvíztöltöde működtetésével kapcsolatban. Kászonban fürdőt is épített.
Ilona: Apánk bérelte a kászoni töltödét. A bodoki borvíztöltöde anyánk öröksége volt, a Matild-forrás anyai nagyanyánk, Hermann Matild nevét viseli. Sajnos nem sokat tudunk róla, nagyon fiatalon, tüdővészben halt meg. Ott egy részvénytársaság alakult, és anyánk családja részvényes volt, így került oda apánk. Tulajdonképpen anyánk nagybátyja, György József fedezte fel a borvizet, és építette ki. A felülépítmény a saját tulajdona volt, de a forrásokat bérbe vette. A töltödéket 1948-ban államosították, apánktól vették el. Anyánk, szül. Kardos Ágnes, Hermann Matild testvére és György József nevelte fel.

– A család kálváriája a második világháborúval kezdődött. Kinek hogyan alakult a sorsa?
Ilona: Itt töltöttük a gyerekkorunkat Szentivánban, itt is kezdtük az iskolát. Én az elemi után Sepsiszentgyörgyön a zárdában jártam egy vagy két évet. 1943-ban az összeomláskor elmenekültünk. Megvolt a lehetőség, hogy külföldre menjünk, mert Édesapámnak összeköttetései voltak, de a határon elszavalta a Szózatot, és nem hagyta el a hazáját. Visszajött, bár tudta, hogy mi vár itt rá. Azt nem sejtette, hogy mindenét elveszik és még tizenhárom évre kényszermunkára vetik, de hogy a kommunizmusban magánvagyon nem lesz, ezzel tisztában volt. Mégsem hagyta el a hazáját. 1945-ben már elvették a birtok nagy részét, csak 50 hektárt hagytak meg. Ezt nevezték „cövekesek”-nek, Groza Péter rendelkezése nyomán kiosztották a földeket. ’45-ig itt, Szentivánlaborfalván volt kb. 140 hektár és Csernáton mellett Albisban szintén volt a családnak egy falusi kúriája, és ott is birtokolt talán 80–90 holdat. 1949. március 2-án a szentivánlaborfalvi kúriából vitték el édesanyámat s a húgomat, mi iskolában voltunk Sepsiszentgyörgyön. Édesapámat rá egy hétre vitték el Albisból.

– Mire emlékeznek arról a napról? Miért nem volt együtt a család?
Mária: Amikor államosítottak, azon az éjszakán nem voltunk otthon. Pontosan egy húshagyó kedd volt, a gimnáziumban voltunk, és én – minden lében kanál –, volt egy diákbál és szerepeltem. Ilona volt a gardedámom. A húgom jött csak haza, középfülgyulladással volt beteg. Úgy, hogy azon az éjszakán, amikor elvitték anyánkat, nem voltunk otthon. Tulajdonképpen ez a magyarázata, hogy a listára nem kerültünk fel, de akit akkor felhoztak Sepsiszentgyörgyre, annak a személyi igazolványába beütötték a DO-t (domiciliu obligatoriu – kényszerlakhely, románul), ami azt jelentette, hogy a várost nem hagyhatták el.
Ilona: Akkor Mártával volt itthon anyánk, őt, mint legkisebbet hazahozták, Ági pedig Kolozsváron volt iskolában, a Marianumban. Éjszaka dörömböltek az ajtón, anyánk elég szabad szájú volt, szidta őket, hogy mit akarnak éjnek idején, elküldte őket ide-oda. Azt mondták, hogy ötkilós csomaggal hagyja el a házat, se ékszert, se pénzt, semmit nem vihettek magukkal.

Mária: Miközben ők loptak mindent, mi vihető volt. Tömtek a zsebükbe mindent a fiókokból, ékszert, pénzt, amit kaptak.
Ilona: A párttitkár volt a faluból, de többen voltak ismeretlenek, magyarok voltak, sajnos! Beültették egy taxiba, és Sepsiszentgyörgyre, a rendőrségre vitték. Apánkat pedig, valószínűleg tévedésből, kifelejtették a listáról, nem vitték el azon éjjel. Másnap én mentem ki értesíteni, hogy mi történt. Ő is hallotta már, hogy a szomszéd faluból, Dálnokról a Hadnagyokat és Beczássyékat elvitték. Én mondtam neki: „Azért jöttem édesapa, hogy anya azt üzeni, amit tudsz, a házból vigyél ki, vidd el Kézdire, add el, ami olyan, mert téged is elvisznek.” Erre azt válaszolta, „Hogyha Apor Lászlótól a román állam kéri, akkor vigye, én semmit a házból ki nem viszek”. Én aztán, amit tudtam kivittem, nagy értéket nem, de ezüstöt, porcelánt sikerült megmenteni. Aztán apánkat is négy-öt napra rá, éjjel el akarták vinni.

– Ehhez kapcsolódik a történet, hogy a helyiek nem engedték elhurcolni az édesapjukat?
Ilona: Ez Albisban történt. Már említettük, hogy két birtokunk volt, a szentivánlaborfalvi és az albisi, amelyet a gidófalvi ágról, dédnagyanyánk ágáról örököltünk. Dédanyánk Gidófalvi Klára, Apor Albert kúriabíró felesége volt. 1945 után csak 50 hektárt hagytak meg összesen a földreformmal, így apánk átment Albisba, anyánk pedig a szentivánlaborfalvi birtokon maradt. Ment a pártbizottság a faluba, de amikor meghallották, hogy mit akarnak, a bíróval együtt elállták az utat. A bíró azt mondta: „Ez az ember nem ölt, nem lopott, 1946-ban, a nagy szárazság idején a magtárt kinyitotta a falunak, ezt az embert innen éjjel nem viszik el. Jöjjenek nappal, ha bajuk van”. Két nap múlva nappal visszamentek, feltették a kocsira és vitték őt is Szentgyörgyre. Aztán elvitték a bírót is.

Mária: Apánknak elvették a vadászpuskáját és engedélyét. Behozták Sepsiszentgyörgyre és ott laktunk. Nyomorogtunk. Először albérletben laktunk különböző helyeken, egyszerű jóravaló embereknél. Jellemző, hogy a „gazdag jóbarátok” nem ismertek már meg.

Ilona: Négy-öt négyzetméternyi szobákban laktunk egymás hegyén-hátán. A Csíki utcában két öregnél laktunk, ahol félig le volt dőlve a ház, majd kikerültünk Nagy Dénes szemerjai tanyájára, ott a szüleim munkát kaptak a Gábor Áron Szövetkezetben. Onnan vitték el aztán ismét 1951. szeptember 23-án Dobrudzsába. De csak Anyámat, Apámat s Mártát. Minket ott hagytak, mert véletlen folytán nem kerültünk fel a listára. Apám könyörgött, hogy engedjék vinni a két serdülő leánygyermeket is, de bennünket leültettek az udvarra egy szalmazsákra. Azt az egy szobát, amiben laktunk, lezárták, lelakatolták, s minket ott hagytak az eperfa alatt. Ott ültünk egy darabig, sírdogáltunk, s akkor a felelős asszony, Brigitta néni egyszer azt mondja, hogy „na jöjjenek bé, hideg lesz az éjszaka”. Másnap híre ment Szentgyörgyön, hogy mi történt Aporékkal, és Vajda Gáspárné Jolán, Cuci néni utánunk jött, s azt mondta: „Na gyertek haza!”. S mi még vittünk magunkkal egy kosár ruhát, mert Anyám mosással is foglalkozott, és amikor elment, akkor hagyatkozott, hogy ezt adjátok ennek, a másikat annak, s így vittük haza a mosott, kivasalt ruhákat. Jöttünk le a dombon, miután szétosztottuk a mosott ruhát, és akkor Gazsi bácsi kijött a kapun, és azt mondta: „Gyertek haza, gyermekeim.”

Mária: Aztán onnan is elvitték. Egy pokrócba, batyuba kötötték a holmijukat, minket pedig félrelöktek. Apámat akkor láttam életében először és utoljára könyörögni, hogy ne válasszanak el, ha „főbe lőnek is – mondta, legalább együtt lehessünk és a másik két gyermeket is magunkkal vihessük, akárhová is visznek.” Mikor erről beszélek, mindig elfog a sírás... Minket otthagytak a fa alatt..., egy szalmazsákon ültünk és az ajtót azon a házon, ahol addig laktunk, lepecsételték. Apáékat puskával kísérték el onnan… Nem szívesen idézzük fel az akkor történteket. Amit velünk a kommunista rendszer elkövetett, azt nem lehet elmesélni. Vajda Gáspár református lelkésznek a lánya osztálytársam volt, és a nagyapjuk, Sipos Dezső bácsi főszolgabíró volt Kovásznán, majd jogászként ő intézte a Matild borvíztöltöde ügyeit. Aztán ott úgy voltunk, mint otthon. Pedig Gazsi bácsinak sem volt könnyű.

Ágnes: Engem azért nem vittek el, mert akkor éjjel Kolozsváron voltam iskolában. Azonnal ki is tettek, és utána én is Szentgyörgyön voltam a szüleimmel.
Munkásként dolgoztam a szövőgyárban, de onnan is kitettek, és 1950-ben bementem Brassóba. Ott egy kicsit a nyom elveszett, nem ismertek. Pincérként helyezkedtem el, majd 1953-ban férjhez mentem. A férjem, Șerbănescu Dan repülős tiszt volt, de amikor megtudták, hogy egy Apor leány a felesége, kitették az állásából és üzemmérnöki végzettséggel egy szövetkezetnél tudott elhelyezkedni munkásként. Majd a METROM-nál mint lakatos dolgozott, és csak 1965 után került vissza a repülőgyárba. Haladni nem tudott. Állandóan meg voltunk hurcolva, nehezen kaptunk munkát, nehezen éltünk, született két gyermekem, hat évig otthon voltam velük. Nem volt iskolai végzettségem, tizenegyedikből kimaradtam, nem tudtam leérettségizni, de aztán a kereskedelembe kerültem, és mint osztályvezető dolgoztam.

Ilona: Mária Vajda Gáspár református pap házában talált otthonra. Engem egy osztálytársam, Daragics Ibolya hívott magához, náluk laktam, amíg a 10 osztályt elvégeztem. Nyaranként lementünk mi is Dobrudzsába, és ott mi is dolgoztunk napszámra, hogy tudjunk érvényesülni, legyen pénzünk. Az érettségi előtt egy pár hónappal kicsaptak az iskolából. Rá tíz évre érettségiztem le magánúton, Kolozsváron, a Brassai Sámuel Líceumban, mert Szentgyörgyön nem sikerült. Rendszerváltáskor nagy reményeket fűztünk a változáshoz, hazajöttünk férjemmel Németországból, és megpróbáltunk mindent visszaszerezni. Ebben a házban egy szövetkezet működött, varroda, de tönkrement. Mi kifizettük a szövetkezetnek a ház javítását, 18 ezer márkát, így, a megállapodás alapján mint bérlők jöhettünk vissza egykori családi otthonunkba. 1998-ig bérlőkként laktunk itt, akkor peres úton szereztük vissza. A szüleink földjeiből húsz hektárt kaptunk vissza az állami gazdaságtól, és a többi vissza nem szolgáltatott földterület még mindig per tárgyát képezi. A földeket ugyanis kiosztották a falubelieknek, azután is, miután a kérvényeinket beadtuk a helyi tanácshoz. Az unokaöcsém agrármérnök, jelenleg gazdálkodik, lassan visszavásárolja azokat a földeket, amelyek a szüleink tulajdonában voltak. A falusiak is mondják, hogy „maga visszaveszi a nagyapja fődgyit?” Hát így állunk, mind az Apor-tagból vásárolja vissza jó pénzért.

– Márta az egyedüli szemtanúja annak, hogy mi történt azután, hogy Sepsiszentgyörgyről is továbbvitték Dobrudzsába. Mire emlékszik?
Márta: Arra emlékszem, hogy felraktak egy teherkocsira és bevittek Brassóba, ahol leraktak, ott állt egy tehervonat, öt vagy hat vagon. Akkorra már több teherautó megérkezett Sepsiszentgyörgyről. Leszállították a népet, kiraktak egy kis piros asztalt, s elkezdték az összeszámlálást, hogy hányan vagyunk. Mi, gyerekek voltunk vagy tizenhárman, mikor megszámoltak, a hátuk mögött visszamásztunk és újraszámoltattuk magunkat. Hát játszottunk, milyen a gyermek… Olyan emlékfoszlányok élnek bennem, hogy szegény Apámra ordítanak, hogy „Stai jos!” (ülj le! – románul). Aztán sikerült bevagonírozni mindannyiunkat marhavagonokba, két katonát az ajtó elé állítottak és elindítottak. Senki se tudta hová, merre, csak találgatás volt. Dobrudzsába, Cataloi nevű állomásra érkeztünk, egy kőbánya van ott, minden habfehér volt, úgy nézett ki, mintha hó lett volna, pedig hőség volt. Onnan elvittek ugyancsak teherkocsikkal. Pecineaga és Turcoaia nevű települések között volt egy állami gazdaság, ha jól emlékszem Alexandru gazdaságnak hívták. Ott volt egy hatalmas barakk, és oda beszállásoltak. Százhuszonöten lehettünk, fapriccsek voltak elhelyezve, és minden családnak jutott három négyzetméter. Talán egy pokrócunk volt. Másnap kihajtottak a rizsföldekre. Én nem mertem bemenni a vízbe. A milicista belökött, de amikor látta, hogy az államig ér, akkor megfogott és kihúzott. Felszántottuk a rizsföldeket decemberben, mezítláb, mert nem volt cipőnk, jó, ha zoknink volt. A fehérnépek mentek az ökrök előtt, s a férfiak szántottak. (…) Szegény Anyám! Kantinkoszton voltunk, fekete komiszkenyeret kaptunk. Katonaság kísért ki minden reggel a rizsföldekre. Más ember derékig érő csizmában dolgozott, de minket, szerencsétleneket, az „úri osztályt” bekergették csórén. Tele volt mindenki piócával. Engem, miután a milicista kimentett, beosztottak a zöldségeskertbe. Szedtük a zöldséget, az volt a munkánk. Az első fizetésünket, nem volt sok, hazaküldtük, hogy a tandíjat a nővéreim tudják kifizetni. Kétszer küldtük haza a fizetésünket, ki is fizettek mindent, s aztán kirúgták őket. Semmi pénzünk nem volt. Decemberben, amikor szántottuk a rizsföldeket, zokniban jártam az ökrök előtt. (…)

– Milyen közösségi életet éltek?
Márta: Tulajdonképpen egy idő után normalizálódott az élet. A fiatalok még bálokat is rendeztek. Tovább kellett menni. A rizsföldekről átköltöztettek az istállókba, a tehenek, tyúkok, disznók mellé. Nem volt semmi tüzelőnk, volt egy nagy kukoricakas, és minden este a fiatalabb férfiak kijöttek és hoztak egy-egy kas kukoricát, és jól befűtöttünk. Apám, aki életében egy szikrányit nem lopott, nem tudta elfogadni a szabályokat. Ott kénytelen volt mindenki cserekereskedelmet folytatni. Ki ahol dolgozott, elcsent ezt-azt. Én is a tyúkoktól hoztam a zsebemben néhány tojást. Kiraktuk az asztalra, s kinek mi kellett, elvette. Később kaptunk egy csirkehizlalót, egy 300 méter hosszú nádfedeles épület volt, abban mindenki elválasztott magának egy-egy szobányit, és azt berendezte. Volt ajtó, ablak, egy priccs hálóhelynek, egy asztalka és egy kályha. Szombathelyi Gyula bácsi halálozott el tüdőbajban, szabadulás előtt Benke Laci bácsi. Én kaptam egy vizes mellhártyagyulladást, három hónapig ott voltam a brăilai kórházban, aztán a Duna vizétől kaptam egy vírusos májfertőzést is, aminek mai napig érzem a hatását. A brăilai orvos írt Bukarestbe, a minisztériumba, hogy itt van egy tébécés gyerek, és szeretnék, ha hazaengednék. Öt és fél év múlva jött meg a válasz, hogy hazamehetek.

Mária: Ősszel visszajöttünk az iskolába, a Székely Mikóba, ahol a legnagyobb tandíjat fizettették ki velünk. Az emberek, Apám egyszerű falusfelei, egylejenként pénzt gyűjtöttek, hogy segíthessenek. Cseh Pali bácsi, Apám egyik legjobb barátja, egy nagyobb összeget adott. Akkor már a katolikus leánygimnáziumba jártunk. 1951-ben, érettségi előtt egy hónappal kirúgtak mindkettőnket.

Ilona: Egy nagygyűlést rendeztek avval a címmel, hogy „Nagytakarítás a leányiskolában” és a faliújságra kitett rajzon szemétlapátra voltunk téve, és az ablakon kiseperve. Apor Mária, Apor Ilona és Mika Margit. Mari repülve, én pedig már a földre pottyanva voltunk ábrázolva a karikatúrán.

– És a tanárok?
Mária: Mellettünk voltak végig, ahogy tudtak, úgy segítettek. Seprődi Kiss Anikó néni volt az osztályfőnökünk.

Ilona: Azért mégis beszédet mondtak, az én osztályfőnököm, sőt, osztálytársaim is elmondták a szájukba adott szöveget. Mi voltunk a „burghezo-moșieresc” (polgári-földesúri – románul) ahogy azon a szégyenletes gyűlésen indokolták a kirúgásunkat.

Mária: Engem azon a nyáron Nagy Imre bácsi (a zsögödi festőművész – szerk. megj.) elvitt Kolozsvárra. Apámnak, aki mindig művészetpártoló volt, jó barátja volt, ismerte a családunkat. Sokszor megfordult nálunk, Apámmal egyetértettek abban, hogy a székely gazdálkodónak szüksége van tudásra, hogy ne erőből, primitíven művelje a földjeit, ne a betevő falatért dolgozzon csupán, hanem jövedelme is legyen. Nagy Imre azért gazdálkodott a 30-as években, hogy bizonyítsa, lehet ésszel gazdálkodni. Apámnak is ez volt a terve, mintagazdaságot vezetett.

Ilona: Estiben érettségiztem, majd a CENTROFARM-nál dolgoztam, hol a pénztárban, hol takarítónőként. Ha jött az ellenőrzés, akkor mondták, hogy „Cilike menjen ki a kasszából és fogja a seprűt”, amikor elmentek, ismét vissza, aztán könyveltem.

– Édesapjuk hogyan dolgozta fel a történteket, hogyan alakult a sorsa a hazatérés után?
Mária: Szomorúan. Úgy engedték útjukra, hogy semmijük nem volt, nem volt, ahová hazamenni, Szentivánlaborfalván és Albisban egyaránt visszautasították a kérést, hogy egy kis helyiséget, melléképületben, bárhol, lakásként visszaadjanak. Zalánban Apámnak volt egy unokahúga, az ő gyümölcsösében laktak először, aztán Nagy László és felesége, szül. Apor Sárika ajánlották fel kis házukat, egy kis kerttel, ott laktak egészen 1973-ig, amikor tudtam venni Kolozsváron egy tömbházlakást, és akkor felköltöztek hozzánk Kolozsvárra. Én közben leérettségiztem, elvégeztem a fogászati technikumot és a szakmámban dolgoztam. Nyugdíjazásom előtt 15 évet ingáztam Marosújvárra Kolozsvárról. Szüleink elfogadták a sorsukat. Nem züllöttek el, nem lettek tolvajok, hanem becsületes munkával szerezték meg a betevőt. Ahol dolgoztak, mindenütt mintamunkások voltak és tűrték a sok megaláztatást, mert tudták, ahogy mi is, hogy egyszer vége lesz. Nekem is sok munkahelyem volt – cselédségtől szénhordáson át a vasesztergályos munkásig –, mert amint megtudták, ki vagyok, kirúgtak. Valahányszor kirúgtak egy munkahelyemről, Nagy Imre bácsi fogadott be egy-egy nyárra Zsögödön. Sok festményt készített rólam, igazi mély emberi kapcsolat volt köztünk. Szüleimet Kolozsváron temettük el. 1982-ben meghalt Apám és 1988-ban anyánk, de miután visszaszereztük a szentivánlaborfalvi kúriát, hazahoztuk a földi maradványaikat, és itt temettük el a helyi temetőben. Az Apor-címerrel díszített sírkőre rávésettük a zaláni Apor nevet.

Oláh-Gál Elvira