Elvesztettünk egy értékes embert, kollégát, Péterffy Csillát! Felfoghatatlan... – reagált egyik kolléganőnk a szomorú hírre. Legtöbben szólni sem tudtunk a döbbenettől, habár számítani lehetett a tragikus végre, hiszen Csilla régóta nagyon beteg volt. Tudtuk, mert betegségében, távollétében is kapcsolatot tartottunk vele.
Meghatározó tagja volt közösségünknek, mindig büszke arra, hogy egyidős az iskolával. Pályafutása nem a Váradiban kezdődött, de itt teljesedett ki és itt ért véget. Kitűnő pedagógus és nagyszerű kolléga volt, a tanítványai imádták, mi, kollégák csodáltuk. Hihetetlenül kreatív volt, nem ismert lehetetlent, minden problémát gördülékenyen oldott meg. Szívügye volt iskolánk református tagozata, bábáskodott a létrejötténél, harcolt a megmaradásáért, szüntelenül munkálkodott az érdekében.
Osztályfőnökként, tanárként rajongtak érte a gyerekek, pedagógiai érzéke lehengerlő volt, jól ismerte a gyermeki természetet, nem csak tanárként, hanem óvónőként és tanítóként is dolgozott. Életbölcsessége, hite mindig megborzongatott, gyermeki derű és játékosság áradt belőle akkor is, amikor a hősies küzdelemben, amelyet a súlyos betegséggel folytatott, testsúlya a felére fogyott, ereje elhagyta. Utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával, amikor arról kérdeztem, hogy mivel foglalja el magát, azt felelte, hogy gyönyörködik olyan szépségekben, amelyekre eddig nem volt ideje, üldögél a kertben és csodálja a napfelkeltét. Másnap képet küldött egy decemberi hajnalról azzal a megjegyzéssel, hogy amikor ilyen szép piros az ég alja, azt jelenti, hogy az angyalok készítik a karácsonyfákra a szaloncukrokat. Elszégyelltem magam, hogy korábban akár egy pillanatig is szánakozással gondoltam rá...
Nyugodj békében, drága Csilla, kényeztessenek az angyalok gyönyörű szaloncukrokkal!
Domokos Judit
