Így nem csoda, hogy a néhány hetes, jobb esetben másfél-két hónapos síszezonra is csak akkor lehet számítani, ha a pályákat hóágyúzzák és megfelelő módon karbantartják az üzemeltetők. Akik sokszor leleményesek is tudnak lenni.

A minap az alig pár éve üzembe helyezett székelyvarsági sípályánál járva lehetett tapasztalni e leleményességet. A kopár, helyenként már poros erdei úton feljutva ugyanis különös látvány fogad. Ha síparadicsomra nem is telik, egy „síuborka” is megteszi – jött az ötletes hasonlat, amikor az egy kilométer hosszan kígyózó pálya előtűnt. A néhol pár méteresre szűkülő mesterséges hócsík ugyanis kígyóuborkaként kúszott a hegyoldalra, de ha első látásra valaki kételkedett, hogy használható-e a pálya, nos, annak kellemesen csalódnia kellett. Hiszen még a déli 14–15 Celsius-fok sem ártott annyit, hogy ne lehessen siklani rajta, nem beszélve a reggeli, frissen ratrakozott pályáról. Ráadásul otthonos, már-már családias hangulat uralkodott, s a néhány napig visszatérő vendégeknek még egy-egy bónusz is járt a felvonónál.

Na meg az optimista hozzáállás, amellyel a működtetők kezelik a korántsem rózsás helyzetet. Az idén is sikerült kiszorítani úgy két hónap idényt, mondta egyikük, a „tulaj” pedig – egy kilencven fölötti falusfelét idézve – egyenesen így fogalmazott: volt még régebb is ilyen hótalan időszak, így jönnek még hógazdag évek.

Tengerszint fölött ezer méteren, jó pár kilométer sízéssel a lábunkban, egy sör vagy egy kapucsínó mellett pihenve a fáradalmakat, el is hisszük ezt a derűlátó jövendőmondást...

Borítókép: A szerző felvétele