Ott vannak ők, akiket már senki sem udvarol körül. Akiket nem köszöntenek remegő kézzel, piruló arccal sem ifjú hódolók, sem titkos rajongók, sem bókoló, életerős férfiak. Akiknek talán nincs már férjük, társuk, akiknek talán soha nem is volt.
És ott vannak ők is, nem is kevesen, akiknek van, de akik talán maguk előtt is szégyenkezve, néha – akkor, amikor semmibe veszik, megalázzák, kihasználják, bántalmazzák őket –, úgy érzik, jobb lenne, ha nem lenne.
Vagy ott vannak azok, akik betegek. Akik már kimozdulni nem, mozdulni is alig tudnak. Akik fekszenek egy kórházi ágyban, magányosan várják az idő és életük múlását, s miközben szebb emlékeiket idézik, titkon talán azért is fohászkodnak, ne legyenek már túl sokáig teher.
Aztán ott vannak ők is, akiknek gyermekei sem teszik tiszteletüket, unokáik arcát többnyire WhatsAppon látják. Mert elvándoroltak, nem itt élnek, nincsenek itthon. Vagy mert nem jut rájuk idő. Ott vannak ők, akiknek soha nem is voltak, nem lehettek gyermekeik.
Özvegyek, hajadonok, magányosak, megkeseredettek, csalódottak, kihasználtak, elfelejtettek, bántalmazottak, betegek, reményvesztettek. Igen, vannak, akik ma sem kapnak virágot. Sokan vannak. Köztünk vannak.
Pedig mennyi csodaszép virágot adunk és kapunk ma...
Borítókép: Albert Levente
