Nemrég jelent meg a hír, miszerint Románia értesítette a NATO tagországokat Klaus Iohannis elnök azon szándékáról, hogy megpályázza az Észak-Atlanti Szövetség főtitkári tisztségét. Az alábbiakban azt szeretném körüljárni, mégis mi lehet ezen, sokak számára meglepő fordulat mögött, és hogy van-e reális esélye annak, hogy Iohannis elnök NATO főtitkár legyen.
Iohannis és az erdélyi magyarok
A szász származású, ám tökéletesen asszimilálódott román elnöknek és az erdélyi magyarságnak meglehetősen viharos és visszás a viszonya. Bár első mandátumát Klaus Iohannis úgy nyerte el, hogy az erdélyi magyarok túlnyomó többsége (köztük jelen sorok írója is) rá szavazott, számunkra az elnök több mint csalódás, hiszen tisztségbe kerülve a románokon többszörösen túlmutatóan gyalázta a magyarokat és uszított ellenünk, mi több, a magyar nyelvet is kigúnyolta emlékezetes „jonopotkivanok pészédé” televíziós beszédében, ahol nem egyebet állított, mint azt, hogy a Szociáldemokrata Párt segít a magyaroknak „ellopni” Erdélyt. Mindezt annak kapcsán, hogy a parlamentbe korábban benyújtott autonómiastatútum hallgatólagosan (vagyis tárgyalás és szavazás nélkül) átment a képviselőházon, tekintve, hogy a bizottságok és a plénum nem tűzték napirendre azt.
Azóta az erdélyi magyarok Iohannist a legprimitívebb uszítónak tartják, és szervezetünk, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat több alkalommal tiltakozott az ellen, hogy a román elnököt a legkülönfélébb európai kiválósági díjakkal kitüntessék nyugati partner országok különféle testületei. Határozottan tiltakoztunk az ellen, hogy kitüntessék a Kalergi-díjjal, és hasonlóképpen tiltakoztunk, amikor Nagy Károly-díjra jelölték. Felháborodásunk határtalan volt, amikor tudomásunkra jutott, hogy Iohannist azért jelölték a Nagy Károly-díjra, mert „nagyon sokat tett a nemzeti kisebbségek és a többség viszonyának javításáért.” Véleményünk szerint ennek Iohannis pontosan az ellenkezőjét tette, és számunkra az ő példája – miszerint a kisebbségek számára az a járható út, hogy teljes mértékben a román nemzeti érdekek mentén politizál egyéni érdekből, a nemzeti közösségi érdeket teljesen elhanyagolva, mellőzve vagy kirakatként kezelve – nem követendő, hanem megvetendő példa.
Természetesen mindkét esetben semmitmondó és elutasító választ kaptunk a díjakra jelölőktől, Iohannis elnöknek ugyanis nagyon sok pártfogója van mind a nyugati germánok körében, mint az Egyesült Államok diplomáciai és titkosszolgálati berkeiben.
A polgármesterségtől az államelnökségéig
Nem nyújtom hosszúra, Iohannis felemelkedésének titka abban rejlik, hogy megbízható alternatívának tűnt a Nyugat számára a vörös bárók által uralt, mélységesen korrupt szociáldemokrata elittel szemben. Kiválasztásában származása igen nagy szerepet játszott, hiszen szász mivolta, erdélyi származása bennünket is megtévesztett, felvilágosultabb döntéseket vártunk el tőle, mint balkáninak tartott elődjeitől. Iohannist a szavazóbázis szemében belengte a germán hatékonysággal bíró ember sztereotíp ígérete, ilyen tekintetben nagyon jó volt a kezdeti PR-ja, és nagy elvárásokat fogalmaztak meg feléje az emberek, mi is.
Ezzel szemben Iohannis tulajdonképpen az ország ügyeivel vajmi keveset törődött, figyelmét teljes mértékben a politikai boszorkánykonyhában való tevékenykedés kötötte le, időközönként lecserélte és megpuccsolta az őt jelölő liberális párt összes olyan vezetőjét, akik autonóm személyiségek voltak és nem teljesítették azonnal a kéréseit a kormányban. Így lett végül Nicolae Ciucă a liberális párt vezetője, és két évig az ország miniszterelnöke, olyan színtelen, szagtalan és arctalan ember, aki mögött mindenki tudta, ki áll. Romániában elnöki hatáskörbe tartozik a titkosszolgálatok felügyelete, és az elnökök vagy tudnak élni ezzel a nagyon hatékony eszközzel, vagy nem. Iohannis azon elnökök közé tartozott, akik maximálisan tudták ezt az eszközt használni, politikai sikereinek, ellenfelei ellehetetlenítésének ez volt a fő tényezője.
Iohannis külpolitikája
Ugyanakkor Iohannis igen nagy figyelmet fordított arra, hogy a német politikai elithez hasonlóan 120 százalékban képviselje a térségben az amerikai stratégiai érdekeket, ezért az Egyesült Államok szemében ma is kedvelt és nagymértékben támogatott vezető. Neki köszönhető tulajdonképpen az, hogy az ukrán gabona szállítását sikerült a román felségvizeken és a hazai kikötők nagymértékű igénybevételével megoldani, bár ez a konstancai kikötőben iszonyatos káoszt okozott. Itt vált újfent nyilvánvalóvá az, hogy Iohannis számára a helyi problémák mellékesek, ha geopolitikáról van szó. Arra is odafigyelt, hogy több alkalommal ellátogasson Kijevbe, és annak a bukaresti hadügyminiszternek, aki még a háború elején azt merészelte megfogalmazni, hogy békére lenne szükség, azonnal mennie kellett. Iohannis tehát a szó szoros értelmében a NATO délkeleti szárnyának a legéberebb őre, ezért tulajdonképpen a NATO belső logikájának és érdekeinek szempontjából azt kell mondanom, hogy a főtitkári tisztségre ő az ideális jelölt. (Egyébként ne feledjük azt sem, hogy a jelenlegi helyettes főtitkár a korábbi szociáldemokrata elnökaspiráns, Mircea Geoană.)
Hiba a rendszerben vagy szándékos időzítés?
Iohannis NATO-főtitkári jelölése után némileg egymásnak ellentmondó információk jelentek meg mind a nyugati, mind a román médiában. A Politico, bár feldicsérte Iohannist hangsúlyozva elnökünk amerikai hátszelét, azt is kiemelte, hogy Amerikában nem örültek túlságosan a jelölés hírének, ugyanis a NATO négy vezető állama már eldöntötte, hogy a leköszönő holland miniszterelnök, Mark Rutte mögé áll, pontosabban már régóta unszolják őt, hogy vállalja el ezt a feladatot. Ugyanakkor, mivel Iohannis nem egy önálló politikai szereplő, számomra nem hihető az, hogy a nyugati szövetségesek megkérdezése vagy tudta nélkül cselekedett. Az is sokatmondó, hogy a romániai elnökválasztásokat előrehozták szeptemberre, tehát pontosan akkorra, amikor új NATO-főtitkárt kell kinevezni. Én biztos vagyok benne, hogy Iohannis nagyon komolyan gondolja a jelöltséget, és amilyen szerencséje volt politikai pályája során – például, hogy kétes házügyletei ellenére mindent elért, amire szemet vetett – számomra azt sugallja, hogy nem teljesen esélytelen a tisztségre.
Ugyanakkor a történetben van egy csavar, ami arra utalhat, hogy Iohannis jelöltségével a Nyugat a Rutte személyét nemkívánatosnak tartó tíz keleti tagállamot próbálja arra rávenni, mégis álljanak ki Rutte mellett. Rutte ugyanis minden, csak nem kedvelt személy például a NATO-tagállam Törökországban, de ismerjük a Magyarországgal szembeni magatartását is. A Iohannist jelölők csak azt felejtették el, vagy nem is tudnak arról, hogy Iohannis legalább annyira persona non grata a magyarok számára, mint Rutte, ha nem még inkább. De mindez arról is árulkodik, hogy a Nyugat a legkevésbé sem ismeri a helyi etnikai viszonyokat, vagy legalábbis egyáltalán nem tartja ezeket fontosnak. Márpedig hatékony döntéseket ezen viszonyok ismerete nélkül nehéz hozni.
A román média is szemérmesen elhallgatja ezt az aprócska tényt, ami azonban könnyen bizonyulhat porszemnél többnek az amúgy elég jól működő gépezetben. Van valami igazán bájos abban, ahogy a román média elmondja, Iohannis esélyei a török és magyar támogatáson múlnak, mert, emelik ki megdicsőülten, a magyarok és a törökök számára Rutte nem elfogadható jelölt. Mintha Iohannis az lenne...
Nos, hamarosan kiderül, van-e értelme részvételünknek a Türk Nagytanácsban és hogy van-e vagy nincs turáni testvériség. Kardeşlerim, biz Atilla’nın torunları değil miyiz? (Testvéreim, nem Attila unokái vagyunk?)
Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője.)
