Nem nehéz kitalálni a közismert szólásmondás folytatását – emlékezzünk hát a változó nevű pojáni borvízre, amit valaha éppen olyan nagy igyekezettel dugaszoltak ebben a községben, mint a ma már a borvizek királynője néven futó borszékit. Csakhogy Borszék minden nyelven Borszék maradt, a pojáni víz nevének alakulásába viszont beleszólt az éppen aktuális helyi vagy a palackozó iparba is beleszóló országos politika. A sorozatos névváltoztatásokról a palackozó üzem egykori vezetője tudna mesélni, aki azonban már nincs közöttünk. A ma élők számára Pojáni borvíz marad, ami jelenleg van is, és nincs is. Van, mert újabb tulajdonosa levezette a főút mellé, hogy ihassa, aki akarja, de hogy palackozva miért nem kapható, az már hosszabb mese.
„Ide, ide, a jó pojáni borvízre!”
– kiabálták Kézdivásárhely főterén a békebeli időkben. Letakarva a szekérderékban pihent a bőséges készlet, s aki óhajtotta még egy kevés harapnivalót is kapott melléje: borvízzel kevert pojáni pogácsát, amihez hasonlót csak az az asszony süthetett, aki hozzá tudott jutni a jóféle, bikarbonátos, ám mégis buborékos borvízhez.
– Ez volt az igazi pogácsa, melyből én is kaptam mindig szüleimtől kézdivásárhelyi gimnazista koromban! – mesélte a székelyföldi borvizek egyik legkiválóbb ismerője, Bányai János (1886–1971) geológus.
A pojáni borvíz azért különleges, mert az óharmadkori tengeri eredetű rétegekből ered, jelenleg nem palackozzák, pedig egykor kincs volt, s továbbra is kincse kellene hogy legyen a településnek ez az ásványvíz. Minőségi víz ez, az egész térség ionizált kalciumban leggazdagabb ásványvize, egy helyi, kisebb kapacitású palackozó számára pedig elégséges hozama lenne a forrásnak. Az évek során sokféle néven volt kapható, Mariska, Székelyforrás, Venus, Nemere, Poian és Cristal név alatt is forgalmazták, de most már évek óta nem működik, fúrt kútjának vizét szabad csorgón keresztül használja a falu népe és az útonjáró ember. Ipartörténeti érdekesség, hogy a palackozó avatóünnepségén Victor Babeș (1854–1926) jeles orvos-biológus és bakteriológus is részt vett, aki a román államot képviselte potenciális felvásárlóként. Babeș professzor tanulmányait Bécsben és Budapesten végezte, a magyar fővárosban egyetemi tanár is volt. Több tudományos munkáját magyar nyelven közölte, nevét utca viseli Sepsiszentgyörgyön.
– Szándékomban volt megmenteni ezt a kincset a község és a környék számára – nyilatkozta kérésemre a mostani tulajdonos, Domokos Árpád helyi magánvállalkozó. – Ezért vásároltam meg a volt palackozót évekkel ezelőtt, ám sajnos a mai körülmények között felújítása nagy beruházásnak tűnik, meg kellene küzdeni a szigorú uniós elvárásokkal. Eladni nem szándékozom, szeretném megteremteni a beruházás anyagi alapjait, ám a pályázási lehetőségek egyelőre nem biztatóak, még kivárok.
A helyi ásványvízről a pojáni asszonyok is sokat tudnak mesélni. Lénárt Piroska tanítónő, a pojáni nyugdíjaskör képviselője, másodmagával a település falutörténetének szerzője évekkel ezelőtt kérésemre a borvizes pogácsát is elkészítette. Vannak még a faluban olyanok, akik ismerik ennek a módját, nem olyan különlegesség – mondta. Készítenek még asszonyaink régi ételkülönlegességeket s egy kézdivásárhelyi család köménymagos pászkareceptjének is hozzávalója a pojáni borvíz.
Ft. Tódor Attila plébános
„Új papunk van, új papunk van...”
adták hírül másfél évvel ezelőtt, amikor a felekezeti élet felől érdeklődtünk. A napokban újra kezet foghattunk Kézdiszentkereszt és Bélafalva mintegy ezernégyszáz katolikus hívőjének fiatal papjával, Tódor Attilával. Bemutatkozása rövid volt: a teológia után három évig segédlelkészként szolgált a csíkszeredai Szent Kereszt-plébánián, Gyulafehérváron négy évig a teológiai líceum spirituálisaként működött, s mint mondta, sikerült megismernie új munkahelyét, Pojánt és Bélafalvát, s lassacskán híveit is.
Kézdiszentkereszt települést vándorló falunak nevezzük, alapítói a szájhagyomány szerint a hegyen túlról, a Kászon vize völgyéből vándoroltak oda, ahol jelenleg Poján áll. Az emlékezet szerint lakói a Perkő vonulatához tartozó Bolygóban telepedtek le ideiglenesen, de erről az időszakról még az emlékezet sem tud többet mondani. Hosszú ideig őrizték a pojániak Szentjános falu emlékét, 2000-ben kőtalapzatú keresztes emlékművet állítottak az egykori őstelepülés helyére. Ahol most a község van, nem lehetett lakatlan, mert Poján területéről neolit kerámia került napvilágra, a Kőhátról bronzsarló, római kori hosszú csákány, a Telek-patak völgyében pedig terjedelmes, VI–IX. századi szláv kori telepet tártak fel. A vándorlók távozása után aránylag hamar megjelentek az első székely-magyar honfoglalók – sejtjük mi –, akik jócskán átvehettek a maradék szlávoktól több helynevet, helységnevet, többek között talán a Pojánt is.
Pojáni harangok
A keresztfa ünnepe Pojánban
Különösen hangzik a protestánsok számára, pedig éppen a templom titulusával kapcsolatos, és a Szent Kereszt megtalálása vallástörténeti érdekesség is. Legendába hajló históriája szerint Nagy Konstantin császár édesanyja, a később szentté avatott Ilona buzgólkodása révén 320. szeptember 14-én találták meg a Kálvária földjében. Közszemlén láthattuk a pojáni templom régi, kőből való keresztelőmedencéjét és a renováláskor a falból előkerült, kőből való szentségtartó fülkét. Barokk főoltárképe 1717-béli, Szent Ilonát ábrázolja, Sepsiszentiváni Henter Gáspár kanonok támogatásával készült. Főleg kiváló hangja miatt kellemes a fülnek az olaszföldi Udinében 1926-ban öntött, közel hétmázsás nagyharang, amelyhez hasonló eredetű már eléggé ritka megyénkben. A hangjában meghibázott, 1648-ban öntött, műkincsértékű kicsi harangjukat, melyet még Orbán Balázs is megemlített, 1949-ben a nagyszebeni Paksa András műhelyében újraöntették. A pojáni templom közvetlen közelében meglátogattuk az emlékparkot, ami helytörténeti érték. Kiemelkedő alkotás ebben az első világháborús hősök emlékműve, ami az egykor itt működő Laub testvérek munkája, mellette van a restaurált egykori országzászló talapzata, melyet az 1940-es visszatérés emlékére állított a község. Ezt pojáni kőfaragó família néhai tagja, Papp Sándor újította fel. A templom mögötti temetőben nyugszik a különleges adottságokkal bíró Laub Ede (1889–1942) külföldön is alkotó, kőfaragó mester, restaurátor és szobrász testvérével, Laub Lajossal (1896–1958) együtt, akik közösen készítettek háborús emlékkereszteket megrendelésre a Szentföld falvai számára. A család saját kőbányájából termelte ki a jól alakítható paleogén kori kárpáti homokkövet, a Laub-bányát azóta sajnos felhagyták.
Bélafalva temploma
Az emlékfaragó
Pojánnak és a tágasabb vidéknek emlékállítója is van Winkler Imre személyében, aki kőbe is, fába is belefaragta az emlékezéssel kapcsolatos mondanivalóját. Ő volt a tervezője, kivitelezője a Szentjános egykori faluhelyen álló keresztes emlékműnek, de ő tervezte a Poján szívében álló millenniumi stilizált hármas kopjafás emlékművet is. Az ő munkája a falu feletti Zonda-hegy nagy emlékkeresztje. Winkler-munka őrzi Assisi Szent Ferenc emlékét a Gyertyánosi csángótelep iskolája előtt, ő készített millenniumi emlékművet a kézdiszentléleki Apor István-iskola udvarára, de az ő keze munkája az a dunántúli típusú csónak-fejfa is, amely a Nyergestetőn látható. De nem csak a történelem, a szakrális téma is foglalkoztatta: ilyen a Jézus Szíve című alkotás, Árpád-szobra a Poszkár tetőn, korára való tekintettel – mint elmondta – újabban a csontfaragásban leli örömét. Kérésünkre családja eredetéről is beszélt.
– A kantai-templomnak volt egy sváb eredetű Winkler Leopold nevű papja a XVI. század végén. Magával hozta két öccsét is mint fémmegmunkáló szakembereket. Ez az adat még Tréfán Leonárd (1875–1945) atyától származik, akinek az édesanyja Winkler-leány volt, s kinek nevét később felvette a pojáni iskola. Nos, a két testvérből az egyik itt, Pojánban telepedett le. 1711-ben ebben a faluban nősült egy Winkler Leopold István nevű ősöm. Fémmunkás, kovácsember volt ő is. Nagyapámnak, Winkler Ferencnek őrzöm a belépőjét a Győri Ágyúgyárból. Egy Winkler Ferenc nevű bírója is volt Pojánnak. Ennek egyenes és oldalági leszármazottjai éltek és élnek még most is a faluban. Megpróbáltam összeállítani családfánkat is. Volt itt egy Winkler-féle műhely, ott gyártották a „fagerendelyes vasekéket”, innen szállították Moldvába a korban korszerűnek mondható földművelő eszközöket. Nagyon meglepődött édesapám, amikor foksányi katonáskodása idején meghallotta, hogy a gazda azt kiáltotta a mezőre indulónak: „vidd magaddal a Winklert is!”
Páll Endre polgármester
Bélafalva rangos filia,
amely csupán néhány kilométerre van Pojántól, amely a nagy egyházközség papjainak gondjaira volt/van bízva. Mutatós harangtornya előtt hajszálpontosan várt megbeszélt találkozásunkra – kezében kulccsal – Tuzson Ferenc, a „szent hely mindenese”. Bemutatta a templombelsőt, a védőszentjét ábrázoló Szent Adalbert (i. e. 961–997) püspök főoltárképét, s azt is jelezte, hogy annak alkotója a sokunk által ismert báró Szentkereszty Stefánia volt. Szent Adalbert, vagy ahogyan magyarul nevezik, Szent Béla vértanú István király trónra lépésének évében halt vértanúhalált a poroszok térítése közben. Csehországban született és Prága püspöke volt – tudtuk meg. Ellenségei elüldözték, többfelé tevékenykedett a kereszténység terjesztőjeként, így Magyarországon is. A vértanú püspök tisztelete Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon is széles körben elterjedt. Egyházi búcsúnapja április 23. A falu műemlék jellegű temploma idegenforgalmi értékeket őriz. Ilyen a harangtorony felőli keresztpálcatagos késő gótikus ajtókeret. A mostani templomot 1756-ban emelték. Két portikuszának szép barokk oromfala van. Első orgonáját 1899-ben Kolonics István orgonaépítő mester egyik tanítványa, Klink Sándor kézdivásárhelyi orgonaépítő készítette, akinek ez volt az 55. műve, ami egy földrengés következtében teljesen összeomlott. Az egyházközség csíkszentsimoni Sándor Péter készítette orgonát használ 2021-től. S mert engem a harangok is érdekelnek, megtudtuk, hogy Bélafalva templomának nagyobbik harangját számunkra eddig ismeretlen mester, Pop József öntötte. A harang palástján a következő felirat áll: „Szentségben az erő. A bélafalvi rom. kath. hitközség híveinek adománya 1925.”
Jómagam Bélafalvát mindig érdeklődéssel látogatom meg. Kedves emlékeket őrzök Rantz Lajos egykori iskolaigazgatóról és Jakab Mária Edit volt pojáni polgármesterről, mostani utamon a falu I–IV osztályos iskolájának tanítónőjét, Kiss Melindát kerestem fel, aki egy azon kevés pedagógusok közül, aki az évek hosszú során összegyűjtött adatokból megírta Bélafalva rövid történetét. Az iskolában kitartóan őrzik a névadó – Tuzson János (1825–1904) honvéd alezredes – emlékét. Tuzson kisbirtokos nemesi családból származott. Tanulmányait a kézdivásárhelyi katonai nevelőintézetben folytatta, 1842-ben pedig a 2. székely határőrezred tagja lett. Harcolt az 1848–49-es szabadságharcban, több alkalommal kitüntették, őrnagyi rangig jutott. A szabadságharc leverése után osztrák fogságba esett, közlegényként sorozták be a császári hadseregbe. Egy év után leszerelt, a gróf Mikes család alkalmazottjaként dolgozott, majd megnősült és Gidófalván gazdálkodott, bár az a település róla teljesen megfeledkezett. A kiegyezés után, 1869-ben visszakapta katonai rangját és a 24. honvéd gyalogezred zászlóaljparancsnoka lett. 1876-ban alezredesként vonult nyugállományba. A Rikánbelőli Honvédegylet tagja, majd elnöke volt. 1897-ben részt vett a Nyerges-tetői emlékmű avatásán. Leszármazottjai saját költségükön mellszobrot állíttattak Kézdivásárhelyen születésének 120. évfordulója alkalmával.
Új buszmegálló
Régi emlékek kötnek személyesen néhai bélafalvi Orbán Lázár bátyámhoz (1905–2007), akit ha a településen átutaztam, mindig köszöntöttem, megtekintettem csűrmúzeumi szerszám- és mezőgazdaságifelszerelés-gyűjteményét, ő pedig mindig elmesélte, milyen tárgyakkal gazdagodott kollekciója utolsó találkozásunk óta. Nagyon remélem, hogy utódai nem hagyják elkallódni féltve őrzött gyűjteményét. Értesüléseim szerint Orbán Antal, Lazi bácsi Brassóban élő fia az édesapja házát megtartotta, a gyűjtemény érintetlen – bárcsak akadna egy lelkes fiatal, akár rokon, aki gyarapítaná, vinné tovább a nagy öreg tárgyi és írott hagyatékát.
Pojánban szót váltottunk Páll Endrével, a község polgármesterével is, aki elmondta, hogy sikerült előrelépni a több éve húzódó infrastruktúra-fejlesztés dolgában. Folyik már a tervezetek frissítése, az ivóvizet Kézdivásárhelyről fogják átvezetni Pojánba, a szennyvizet pedig vissza, a város központi tisztítójához. Időközben – láttuk magunk is – zajlik mind a két településen a buszmegállók építése.
