Tavasztól őszig nincs olyan hónap, hogy bár egy medvetámadásról ne számoljon be a székelyföldi sajtó. A pásztorok, gazdálkodók számára sorscsapás, ha állatállományukban vagy terményükben komoly kár esik, a falun, de akár a városok szélén élők is sötétedés után nem szívesen mennek az utcára. Felvételek bizonyítják, bocsok és meglett egyedek gyakorta kukákat dúlnak fel, hogy ételmaradékhoz jussanak. És akkor még egy szót sem szóltunk arról, hogy bizony gyakorta a pásztor, a bicikliző, a közúton futó sportoló is könnyebb-súlyosabb sérülést szenved a medve támadása miatt.
Ez az érem egyik oldala, és valószínűleg erről is mi tehetünk, mert mi idézzük elő viselkedésünkkel – állítja Dezső László természetfotós, az Erdélyi Kárpát-Egyesület volt elnöke, jelenlegi tiszteletbeli elnöke. Mert a medve nem vérengző és nem fenevad: csak tisztelettel és megfelelő módon kell viselkednünk, és a konfliktusok elkerülhetőek. A Dezső Lászlóról és a vele legbensőségesebb kapcsolatot kialakító medvéről, Lekvárról készült filmet nézve (nevét arról kapta az állat, hogy az ajándékba vitt ínyencséget nem megette, hanem magára kente) el is hisszük ezt neki. A film azt mutatja, a medve társául fogadhatja az embert, az ember pedig hálás azért a kiváltságért, hogy egy térben lehet vele, az erdő urával, közösen gombászhatnak, szemlélhetik a természet csodáit.
Hol terem a természetfotós?
– Gyergyótölgyesi születésű, mondhatjuk tehát, hogy beleszületett a természetbe?
– A hely adta magát. Gyergyótölgyes teljesen a hegyek közé ékelődött kis község, a Besztercei-havasok, a Gyergyói-havasok és a Hagymás-hegység találkozásánál található. Az erdő gyakorlatilag a kertünkig ért, úgyhogy nekem nem kellett sokáig menni, hogy odajussak s megszeressem. Időmnek jelentős részét már akkor ott töltöttem.
– A fényképezés mikor, mi módon került be az életébe?
– A fényképezés később, a katonaság ideje alatt, és az is egy véletlennek volt köszönhető. A katonai egységnél, ahová kerültem, a kilencedik napon leltárba vehettem a fotólaboratóriumot, és gyakorlatilag teljesen autodidakta módon kezdtem el fényképezni és a fotózás részleteivel foglalkozni, vagyis kidolgozni a fényképeket. Tehát akkor egy teljes folyamatot egyben kellett nézni. Ez 1989-ben, 1990 elején történt.
– A kettő, azaz a természet és a fényképezés szeretete mikor kapcsolódott össze?
– Rögtön a katonaság után. Az egyik vonzotta a másikat, tehát nem volt nehéz ezt a kettőt összekapcsolni. Addig sem volt számomra ismeretlen sem a természetjárás, sem a vadonnak és titkainak az ellesése, és most már láttam, hogy azokat a pillanatokat, amit addig csak képzeletben tudtam megörökíteni, immár vizuális élménnyé tudtam változtatni magam és mások számára is.
– Kezdetben csak hobbi volt?
– A katonaság után valójában már olyan felszereléssel rendelkeztem, hogy az pénzkeresési forrást is biztosított számomra. Egyik legelső fényképem például egy hóvirágcsokor volt, amiből több százat kellett készítenem a katonatársaimnak, mert akkor nem volt képeslap, márpedig az egységből mindenki szeretett volna valamit hazaküldeni szeretteinek. Amikor végeztem a katonasággal, már egy csokor orgonából is egész szép dolgokat tudtam varázsolni, és több tízezer példányra volt igény. Ne feledjük: 1990-et írtunk, a rendszerváltás után nem lehetett semmilyen magyar nyelvű feliratos képeslapot, üdvözlőlapot kapni boltjainkban! Úgyhogy csak egy ötlet kellett, amely szikraként kipattant, és a téma adott volt, az eszközök adottak voltak, így működött az egész.
Fotó: Dezső László
– Kinek való a természetfotózás? Mit kell tudnia a természetfotósnak? Elég, ha az ember fog egy jobbacska gépecskét és kiballag a domboldalba?
– Általában az ember azt hiszi, ha van két lába, akkor oda megy a természetben, ahová akar, és azt csinál, amit akar, akkor, amikor akar. Ezt a fotósok még inkább überelik, és azt hiszik, hogy azt örökítenek meg, ami éppen eléjük kerül. Holott ahhoz, hogy sikeres természetfotós légy, óriási tudással kell rendelkezned. Etikai írott és íratlan szabályokat kell betartani, ugyanakkor jelentős szerencsére is szükség van, főleg, ha az állatvilágra gondolunk. Tehát nem elég a természetet megismerni és járni, hanem a természetet alkotó elemeket kell részletekben ismerni. Ahhoz, hogy egy jó fényképet készíthessen valaki egy kiválasztott témáról, állatról, az a fotó nem abban a pillanatban fog megszületni, amikor az exponálógombot megnyomja, hanem jóval azelőtt vagy jóval azután. Ez azt jelenti, hogy számtalanszor kell próbálkozni. Többször vissza kell menni ugyanarra a helyszínre, és a saját kudarcainkból tanulva elkészíteni azt a fényképet, amiről álmodtunk.
– Miként, mi módon kell viselkedni az erdőben, a tisztáson, a nyílt mezőben? Bele kell simulnunk a természetbe?
– Véleményem szerint mindenhol egyformán kell viselkedni: tisztelettel kell fordulni az erdőhöz, a tisztáshoz és a völgyhöz is. Gyakorlatilag minden egyes négyzetméter számtalan témát rejtegethet, mert minden egyes fa mögött ott lehet életünk fényképe, és azt csak akkor tudjuk észrevenni, ha megfelelő módon közelítjük meg. Érdemes akár az öltözetünkre gondolni, vagy úgy közlekedni az erdőben, hogy mi maradjunk észrevétlenek.
– Milyen élmények érik az embert természetfotózás közben?
– Gyakorlatilag minden elképzelhető élményre lehet számítani, mert rengeteg olyan találkozás, pillanat éri az embert, ami talán megismételhetetlen. Én ezt úgy szoktam mondani, hogy szembejött velem az örök pillanat, hiszen azt a pillanatot, ha megörökítem, akkor arra mindig, egész életem végéig fogok emlékezni.
Fotó: Dezső László
Jóbarátom, Lekvár
– Lekvárral miként sikerült összebarátkoznia? Azért valljuk meg: nem szokványos történet, hogy ember és medve olyan jól megfér egymással, hogy még gombászni is együtt mennek.
– Igen, ehhez talán leginkább a szerencse járult hozzá, és én kihasználtam azt a szerencsés pillanatot, amikor egy anyamedve által elzavart kisbocs rendszeresen visszajárt arra a tisztásra, ahol én a vadállatokat, elsősorban a vaddisznókat etettem, így akarva-akaratlan hozzám szegődött. És persze fotósként, amikor az ember látja, hogy van egy olyan állat a közelében, amely igazából rá se hederít, nem képez veszélyforrást, akkor nyilván keresni kezdi ennek a társaságát. Én is ezt tettem. És ez a társaság, a tisztásnak a megosztása egymás között egy idő után nemcsak mély szenvedéllyé vált, hanem egy tudatos kereséssé. Ő keresett engem, mert tudta, ha én megjelenek, nincs neki bántódása, és esélye van bizonyos jutalomfalatokra, én pedig tudtam, ha ő megjelenik, nekem esetleg esélyem van olyan fényképeket készíteni, amire más helyzetben nincs.
– De azért szegezzük le: úgy általában a medve nem játék, ugye?
– A medve nem játék, de főleg nem játékszer. Mert sajnos ma felelős emberek, különleges felelősséggel és döntési joggal felruházott emberek igazából nem értik meg az állatvilág viselkedésének apró jeleit és ennek a lényegét. Sokkal jobban kellene tisztelnünk a természetet, sokkal jobban kellene tisztelnünk magát az állatot, és akkor ezzel drasztikusan csökkenteni lehetne az ember–medve konfliktust. Ezt elsősorban neveléssel lehetne elérni, és hiteles információknak az átadásával a fiatalságnak. A gyerekek a legfogékonyabbak erre a tanulásra, kíváncsiak is. Az, hogy én most kezdjek meggyőzni egy felnőtt embert arról, hogy a medve nem veszélyes, talán kétszer vagy háromszor annyi energiába meg munkába telne, mint ha egy gyermeket próbálnék meggyőzni, akit esetleg kiviszek kézen fogva a természetbe, és megmutatom neki a medve viselkedését különböző helyzetekben.
Fenevad-e a medve?
– A vicc szerint: ketten jönnek ki az erdőből, az egyik futva, a másik medve. A medvétől mennyire kell tartani? Természetes környezetében is vérengző fenevad, vagy csak ha a faluba megy élelemért?
– A medve semmilyen körülmény között nem vérengző és nem fenevad. Ez egy nagyon külön történet az én eddigi tevékenységemben is, hiszen most már elmondhatom, több mint egy évtizedet leginkább csak a medvefotózásra szántam. És ha azok a jelzők, melyekkel elsősorban a média felruházta a medvét, igazak lennének, akkor erre a beszélgetésre nem igazán lett volna lehetőség, hiszen nagyon közeli helyzetekben találkoztam már medvével. Találkoztam anyamedvével, bocsokat védő anyamedvével, medvék csoportjával, és soha nem éreztem magam semmilyen körülmények között veszélyben. Én csak azt tudom elmondani, nem igaz, hogy a medvék támadnak, nem igaz, hogy a medve konfliktust akar akár emberrel, akár más állattársaival. Vannak ilyen helyzetek – tehát nem a medve veszélyes, a helyzet a veszélyes! –, és ezt a helyzetet általában mindig a medve számlájára szoktuk, illetve szokták írni, de ezt csak azért, mert az állat nem tud beszélni, nem tud ügyvédet fogadni, nem tudja az ő véleményét elmondani, és sosem tudta a medve feltárni az esetleges szerencsétlen baleset pillanata előtti események sorozatát. Igazából arról nincs hír. A hír mindig abban a pillanatban kezdődik, amikor megtörtént az a szerencsétlen találkozás. A medve nem támad. Legfeljebb védi a saját territóriumát, és ha veszélyben érzi magát, akkor elhárítja az esetleges veszélyt, és sajnos ez legtöbb esetben elég brutális balesetté tud alakulni. Figyelembe kell vennünk, hogy egyáltalán nem vagyunk egy súlycsoportban a medvével. A medve nagyon erős, nagyon izmos lény, gyakorlatilag az erdők királya, mi pedig egy parányi, sérülékeny lény vagyunk. Sokkal jobban kellene figyelnünk arra, hogy mit csinálunk, merre megyünk, hogyan közlekedünk akár az erdőben, esetleg milyen élőhelyekre hatolunk be, milyen élőhelyeket teszünk tönkre, és akkor, meg vagyok győződve, lényegesen kevesebb ilyen ember–medve konfliktus alakulna ki.
– Pályafutása alatt vajon hány medvével találkozott? Voltak rossz élményei, olyan helyzetek, amelyeket szívesen elkerült volna?
– Azt szoktam mondani, hogy nagyon sok medvével találkoztam. Azt, hogy hánnyal, számszerűen nem tudnám megmondani, de tényleg nagyon-nagyon sokkal, tehát például csak ezen a héten legalább két medvével találkoztam, és íme, itt vagyok. Nem voltam soha olyan helyzetben, amikor határozottan félnem kellett volna a medve közelségétől vagy pánikhelyzetbe kerültem volna egy medve miatt.
Fotó: Dezső László
Van jó megoldás?
– Mit tehetnénk, hogy ne támadjanak a medvék? Mit javasolna a juhásznak, a kukoricatermelőnek vagy a gyümölcsös gazdájának?
– Csak megismételni tudom: a medve soha semmilyen körülmények között nem támad. Ő teljesen az ösztönei által vezérelve élni akar, és túlélni helyzeteket. Ha talál valahol egy táplálékforrást, azt ő rendszeresen fel fogja keresni. Tehát bármennyire tetszik vagy nem tetszik nekünk, ha a számára kedvenc csemegét, a kukoricát bárhová ültetjük, és azt felfedezi, akkor – főleg, amikor az a kukorica még tejes – a medve oda vissza fog járni többször is. Ezt megvédhetjük akár villanypásztorral, akár bekerítjük, és akkor elriaszthatjuk onnan. Tehát ne hagyjuk teljesen a természet dolgára azt, hogy majd a medve egyszer meg fogja unni azt a kukoricást. Nem fogja megunni, ő visszajön.
– Tiltsuk be a gombászást és a málnászást, hogy legyen számára elég táplálék?...
– Nyilván, ha olyan helyet alakítunk ki a természetben, a vadonban, ahol semmiféle tényező nem zavarja az ő létét és jelenlétét, az csak hozzásegít a konfliktusok elkerüléséhez. Nem azt mondom, hogy be kell tiltani a gombászást, de az sem egészséges, amit és amilyen mértékben az utóbbi években főleg itt, Székelyföld környékén elművelünk. A gyümölcsnek, például az áfonyának vagy a málnának jelentős része éretlenül kerül leszedésre, és egészen késő őszig, a legutolsó gombákig mindent begyűjtünk. Tehát nemcsak az élelmét szedjük le, hanem zavarjuk a saját élőhelyét, és mit hagyunk neki cserébe? Hihetetlen mennyiségű szemetet. Kezdve a szendvics csomagolóanyagától a különböző illatokat árasztó flakonokig. Elég csak egy dobozt eldobni, amelyben előzőleg üdítő volt, és a medve egy idő után ezt úgy megtanulja, megszokja, hogy amikor lát egy ugyanolyan dobozkát, akkor elmegy és azt kinyitja. Jön valahonnan egy ugyanolyan illat, akár egy szemeteskukából vagy akár egy tömbház melletti kukából, akkor ő oda fog menni. Mert mi tanítottuk meg erre.
Fotó: Dezső László
– Megoldás lenne, ha gyérítenénk az állományt?
– Soha nem voltam medvevadászat-ellenes, viszont azokon a módszereken, amelyeket mondjuk 1990 és 2016 között alkalmaztak itt, Romániában, drasztikusan változtatni kell. Nem elfogadható az, hogy a kilőtt medvéknek jelentős része kapitális hím, hiszen a medveállomány szabályozását elsősorban maga a medve fogja megoldani. És nem az ember, aki objektív vagy szubjektív döntések alapján kiválasztja azokat az egyedeket, amelyek neki leginkább tetszenek, amelyek leginkább trófeaképesek. A legerősebb medvék pedig kordában tartják, tartanák az állományt. Sajnos, ezeknek a száma nagyon megfogyatkozott. Én 1990 előtt is jártam az erdőt, és körülbelül össze tudom hasonlítani, hogy akkor micsoda és milyen minőségi medveállománnyal rendelkeztünk, és most mi a helyzet. Most nagyon-nagyon sok kis termetű, középkategóriás medve él, amelyek az erdőben történt zavarások miatt sok esetben menedéket kerestek a települések közelében. A medve megszokta, hogy igazából, ha bemegy egy településre, nagyon nincs mitől félnie, sem kutyától, sem embertől, és talál élelmet – akkor miért ne tenné? Nagyon intelligens állat, könnyen tanul. Tehát hiába költöztetjük vissza az erdőbe azt a kukázó medvét, amely ahhoz szokott, az úgyis vissza fog jutni előbb-utóbb valamelyik településre, és tovább folytatja azt az életmódot, amelyet megtanult.
– Szóval elég, ha kezdetben a közepeseket gyérítjük, a kapitális hímeket meg meghagyjuk, s majd ők megoldják a problémáinkat?
– A megoldás számtalan kis megoldás halmazából tevődik össze. Már az is egy megoldás, hogy mi sokkal kevesebbet zavarjuk a természetet. Ha ismernénk a medve igazi életmódját, rájönnénk, tudnánk azt is, hogy hajnalban meg alkonyatkor a legaktívabb; akkor zavarnánk a legkevésbé az erdőt. De nem, mert nekünk olyan eszközök állnak rendelkezésünkre – gondolok itt motorbiciklire, atv-re vagy hószánra –, amelyekkel pillanatok alatt be tudjuk járni az erdőt.
– A következő tíz-húsz évre vannak kitűzött céljai?
– Eddig sem határoztam meg olyan eget rengető célokat. Továbbra is a természet közelében szeretnék élni, és remélem, hogy húsz év múlva is tudunk még medvékről beszélgetni, nem járunk úgy, mint mondjuk 1783-ban, amikor Erdélyben az utolsó bölényt elejtették – azaz a medve nem jut hasonló sorsra.
