Szőts Dániel tanár úrral – vagy, ahogy diákjai körében szólítják, Dani bácsival – a Mikes Kelemen Líceum előcsarnokában találkozunk. Van egy üres órám – mondta előzetesen, miután néhány hétig tologattuk a találkozót. Hiszen bár már három éve nyugdíjas, abbahagyni nem tudja a tanítást. Ebből is kitűnik, hogy az első ízben odaítélt Best of Sepsi díjak pedagógusi kategóriájában korántsem véletlenül lett nyertes. Ráadásul úgy, hogy nem is Facebook-felhasználó.
A kupákkal és elismerő oklevelekkel, fényképekkel tele, az iskola egykori és mai sportolóit, csapatait, sporteredményeit bemutató vitrin előtt már rákérdezek: miért nincs ilyen állandó kiállításuk a kórusoknak is? Hiszen csak az elmúlt negyven év alatt rengeteg díj, elismerés gyűlt össze. Jó ötlet, mondja vendéglátóm, a tanáriban a kórusok által elnyert kupák ki is voltak állítva régebb – s mutatja ezeket egy raktárnak használt helyiségben. Egyúttal a folyamatosan működő két kórus tevékenységét fémjelző díjak, elismerések, tévé- és hangfelvételek, fontosabb fellépések listája is előkerül. Nem számoljuk össze, hiszen én elsősorban az örökmozgó zenetanár motivációira, a zenéhez és a pedagógiához való viszonyára vagyok kíváncsi.
– Hogyan lesz egy orvoscsaládban felnevelkedett ifjúból zenetanár?
– Bár lánytestvéremmel együtt már kisiskoláskorunkban Felszegi Ica néninél zongorázni tanultunk, sokáig szóba sem jött a zenei pálya. Talán azért is, mert főleg én gyakorolni nem nagyon szerettem. Így nagyon későn, már a középiskolában merült fel először komolyan, hogy a zenét választom. Bizonyára a Mikó kórusa, Dancs Árpád hatása, de úgy tizenegyedikes koromban bejelentettem szüleimnek, hogy zenei pályára készülök. Szüleim is tisztában voltak azzal, hogy a kolozsvári konzervatóriumhoz nem vagyok elég jó zongorista, így döntöttünk a marosvásárhelyi pedagógiai főiskola mellett. Sikerült bejutni, olyan tanáraim voltak, mint Szász Károly, Birtalan József, Brander Dóra, és olyan évfolyamtársaim, mint Sipos Zoltán, Haáz Sándor, úgyhogy százszor többet tanultunk, mint később Kolozsváron, ahová három év után – mert közben megszűnt a peda – még három évig látogatás nélkülire járhattunk konzervatóriumba. Nagyon szerettem Vásárhelyen, minden új volt, és számomra nagyon nehéz. Az említett kollégáim művészetiben jártak, Haáz Sanyi volt a tehetség, Sipos Zoli a fej, én a szorgalom.
– Akkoriban kihelyezték a tanárokat. Hol kezdted a tanítást?
– Kökös és Bácstelek volt az első állomás, és ma már sajnos nem így van, de akkoriban a két faluban kijött egy katedra. Aztán, a régizene-együttesünk miatt is, Kónya Éva néni hívott a sepsiszentgyörgyi, akkor 2-es számú Líceumba (a Mikes elődje – szerk. megj.), s egy uzoni hivatalos áthelyezés révén negyven esztendeje ide kerültem.
– De nem csupán az egyre fogyó zeneórák, hanem a kórusok is, vagyis az önkéntes zeneoktatás a tevékenységed szerves része lett hamar. Miért volt ez fontos?
– Az ember, amit szeret, azt szívesen csinálja. A szeretet-motiváció hajtott, s a diákok valósággal ösztönöztek. Szerintem mindent-mindent a diákoknak köszönhetek. Mind mondhatják, hogy én vagyok a karmester, én tanítom be, de amikor felállunk a színpadra, a diákok figyelnek egymásra, a karmesterre, a belépésre, a szólamokra, ők adják a dolog sava-borsát. És nekem is a motivációt.
– Miért fontos a zeneoktatás?
– Sokan mondták, én is vallom: zene nélkül nincs teljes ember. Az igazi zenei nevelésnek már az óvodában kell kezdődnie, hogy később – ahogy Kodály is mondta – lelki táplálékká váljon. Aki nem él vele, az lelki vérszegénységben él és hal. A zenei nevelés lényege pedig az ének, a mindenkinek ingyenesen hozzáférhető hangszere, ráadásul a legszebb hangszer.
– Pályafutásod során mi voltál inkább: zenész vagy pedagógus?
– Inkább pedagógus. Mert igaz, hogy a fő hangszerem az egyetemen a zongora volt, mellékhangszerként a hegedűt választhattam, közben a blockflöte is bejött, de úgy érzem, hogy akit előbb énekre tanítunk, azután hangszerre, hamarabb megfogja a meloszát minden zenének. Az énekkel olvasókészséget szerez, s ezzel könnyebben hozzáfér a nagy szellemek alkotásaihoz. A karéneklés pedig elősegíti, hogy minél nagyobb tömegeket érintkezésbe hozzunk igazi, értékes zenével. A diákkórusok nem föltétlen az előadó-művészet legjavát képviselik, de az a mintegy ezer ifjú, akivel volt szerencsém együtt dolgozni – bár soha nem számoltam meg –, mind kapott, de szerzett is magának valami nagyon értékeset. Olyan örömmel jöttek nemrég, amikor azt a meglepetés-búcsúkoncertet megszervezték… Az a lelkesedés, annyi sok szép élmény – nem is tudnám felsorolni, milyen nevezetes fellépések, szereplések szereztek örömet az évtizedek során. Most is elsírom magam, ha arra a sok kis élménybeszámolóra gondolok, amit a búcsúkoncerten a kicsi ládikóban kaptam. Nekik s kollégáimnak, mostani tanítványaimnak köszönhetem ezt az elismerést is.
