Származásunk, felmenőink, múltunk ismerete nélkül gyökértelenné válunk, és ez a megállapítás egyéneken kívül a nemzetekre is érvényes. Éppen ezért fontos a közös emlékezet, emlékezés és emlékeztetés. De ilyenkor nem csak a győzelmet, dicső tetteket és nagy megvalósításokat szükséges felidéznünk, hanem a vereségeket, bukásokat és kudarcokat is, mert ezek okainak elemzése tesz bölccsé és megfontolttá. Ugyanakkor megtanít arra: ahhoz, hogy megmaradjunk, tudnunk kell gyászolni is.
Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a magyarság számára március idusa nem csak az öröm, hanem a gyász időszaka is. Az 1848. március 15-én Budapesten kirobbant forradalom ugyanis anélkül győzött, hogy életeket követelt volna, de Marosvásárhely főterén vér folyt 1990. március 19-én és 20-án. Ártatlan magyarok és románok vére. Hiszen a leitatva, félrevezetve és felbőszítve támadó Görgény- völgyi román parasztok is ugyanúgy áldozatok voltak, mint az elöljáróikat, otthonaikat és jogaikat védelmező marosvásárhelyi magyarok és a segítségükre siető cigányok. Egy embertelen rendszer legsötétebb erőinek az áldozatai. A történtekért való felelősségre vonás azonban a mai napig várat magára.
Így fordulhat elő, hogy az uszítók napjainkban is szabadon jönnek-mennek közöttünk, és zavartalanul folytathatják a két nemzet viszonyát mérgező aknamunkájukat. A tevékenységüknek pedig, szintúgy, amint akkor, most is csupán egyetlen célja van. A hatalom bármi áron való megkaparintása, birtoklása és megtartása.
A mai raduceonteák, vadimtudorok, funarok és hasonszőrűek megnyilvánulásain nem csodálkozunk, legfeljebb megütközünk, mert tudjuk, hogy ők a 20. században megbukott jobb- és baloldali diktatúrák kései termékei és szellemi örökösei. Az viszont szomorú, hogy a nyíltan szélsőséges eszméket valló George Simion képviselő, Diana Șoșoacă szenátor és társai gyűlölettől habzó szájjal fröcsöghetik szét magyargyalázó rágalmaikat a bukaresti törvényhozás szónoki emelvényéről.
Ráadásul nem ők az egyedüliek, akik ezt gond nélkül megtehetik, mert a román politikusok között senki sem akad, aki rendreutasítaná őket. Sőt, burkoltan a mérsékeltnek tekintett pártok küldöttei is egy követ fújnak velük, és bűnös hallgatásukkal a háttérből bátorítják őket. És ez már nem csak szomorú, hanem egyben aggasztó is, hiszen így a biztató jövő megteremtése helyett egyértelműen a keserű múlt megismétlődését segítik elő. Ezek a politikai kalandorok elfelejtik vagy nem veszik tudomásul, hogy az a nép, mely másokat rabságban tart, maga sem lehet szabad. Mint ahogy nem is szabad Románia lakossága, mert gúzsba köti a közéletet átszövő korrupció.
Éppen ezért egy román hazafinak a balkáni állapotokat fenntartók, az uszítók és gyűlöletkeltők ellen kell harcolnia, mert ők a nemzete valódi ellenségei. Egy román hazafinak meg kell értenie és másokkal is megértetnie, hogy mi, erdélyi magyarok nem ellenük, hanem magunkért küzdünk, az önazonosságunkat szavatoló jogokat követelvén. A jogokat, amelyek biztosítása különben Romániának is érdekében áll. A román–magyar ellentét szítása viszont elnyeléssel fenyegető ingoványra tereli a két nemzetet.
Marosvásárhely főtere március 21-én. Fotó: Vajda György
