Mifelénk még nemigen volt divatja ennek, amikor először tapasztalhattam meg a filmnézéssel együtt járó egyéb élvezeteket. Igaz, hogy rettentően bugyuta kis film volt, és a jeggyel együtt járt egy jókora zacskó rágcsálnivaló üdítővel. Lehet, hogy fájdalomdíjnak szánták? A filmre emlékszem, mert annyira rossz volt, hogy azt képtelenség elfelejteni. Arra viszont, hogy milyen nassolnivalót kaptam, már nem, de a fotelek is legalább kényelmesek voltak.  Mindenesetre, bár az újdonság erejével hatott, akkor sem értettem, hogy mi a fene ez. Az ember nem enni jár a moziba. Ha nassolni akar, akkor azt otthon is megteheti. Körbepakolhatja magát minden jóval az ágyban vagy az öblös fotelben, és nézheti a kedvére való filmet. Képmutató lennék, ha azt mondanám, hogy én nem teszem meg. Mondtam, hogy filmrajongó vagyok, ami nem csak a moziba járásról szól. De moziba nem nassolni járok. Bocsánatot kérek a mozinkat működtető remek emberektől, akiknek köszönhetően minden szinte hamarább eljut hozzánk, mint máshová. Őszinte hála és köszönet! Hogy a pattogatott kukorica és egyebek is benne vannak a pakliban, hát benne vannak. A ma esti macerámat azért mégis megemlítem. Beülök egy rég vágyott filmre, a jegyem egy fiatal pár mellé szól. A náluk lévő, a lehető legnagyobb dobozban tornyosuló pattogatott kukorica (bocsánat: popcorn) láttán már rosszat sejtek. A filmmel együtt indul is a ropogtatás, csámcsogás annak rendje és módja szerint. Majd a film közepénél vagy még előbb megunják (nem a rágcsálást, tán inkább a filmet) és elkezdenek csacsogni. Aztán a telefonok is előkerülnek, és nyomkodják az üzeneteket. Hogy különböző irányokba vagy egymásnak, azt nem tudom, mert csak azért is azt próbálom követni, amire beültem. A filmet, én, a tökkelütött. Majd a srác felpattan és kimegy. A lány marad.  Jóhiszeműen azt gondolom, hogy a párja  oda ment… szóval oda, ahova kimegyünk, ha ki kell menni. De kicsit túl hosszan időzik, a lány meg tovább nyomkodja a telefonját, közben félhangosan kacarászik. Ezek szerint mégis egymásnak írogatnak? Lassan szakadozik (nem a film, inkább a cérnám), amikor megkérem, szinte szégyenkezve, hogy hagyja abba legalább a mobilozást, mert zavar a plusz „világítás”. Nem hagyja abba, de legalább félrefordítja a kütyüt. Pár perc múlva diszkréten ő is távozik. (Azért remélem, hogy nem én üldöztem el...) Halleluja, nincs tovább zavaró macera. Mondanám, hogy beülök még egyszer (a film amúgy megérné), de mi a garancia arra, hogy nem járom meg újra? Ne várjam meg inkább, amíg elérhető lesz egy tévécsatornán vagy valahol máshol? Akkor meg én döntöm el, hogy akarok-e nassolni, esetleg csacsogni közben. Egyelőre csak fortyogok, de attól még továbbra is mozirajongó maradok. Nem adom fel, mert a mozi mégiscsak mozi.

Ja, csámcsogó, csacsogó szomszédjaim a méretes dobozt a megmaradt pattogatott kukoricával (bocsánat: popcorn), hogy, hogy nem, az ülés mellett felejtették…

Fotó: Pixabay