Ez is megvolt, ezt is ki lehet pipálni – gondolhatjátok most magatokban. És valóban így is van, hiszen célba értetek, lezárult ebből a szempontból is egy fejezet. Felszabadultak a csütörtök délutánok, a Heidelbergi Káté pedig jó esetben felkerült a polcra… nincs már rá szükség.

Két évig alkottunk csapatot. Megismertük egymást. Láttuk egymást kacagni, haragudni, lesütött fejjel szégyenkezni, sikertől ragyogó arccal mosolyogni. Először a neveteket tanultam meg. Majd lassan-lassan összekapcsoltam a szálakat, ki kinek a fia-lánya. Megtudtam, hogy kik sportolnak, kik táncolnak, kinek van szép hangja vagy más tehetsége, kinek mi az erőssége-gyengesége. Két év alatt sok minden történt, de legfőképpen az, hogy megnőttetek. Már nem vagytok gyerekek, s noha még nem vagytok felnőttek, már nagyon készültök a felnőttkor kihívásaira. Szépek vagytok, ügyesek vagytok, és hiszem, hogy helyt fogtok állni, ahogyan a konfirmációi ünnepségen is helytálltatok.

Tudjátok, virágvasárnap veletek együtt örültem, hogy végre elérkezett ez a nap, amelyre oly sokat készültetek, készültünk. És persze veletek együtt izgultam, hogy minden jól menjen. Hogy ne akadjatok meg, ne maradjon ez az alkalom rossz emlék számotokra. És közben reménykedtem és imádkoztam azért, hogy ez az esemény bizonyságtétel legyen. Imádkoztam azért, hogy a Szentlélek ereje járja át elméteket, lelketeket egyaránt, hogy ezt szívvel-lélekkel akarjátok. Hogy ezt igazán át akarjátok élni, minden pillanatát a szívetekbe kívánjátok zárni.

Remélem, hogy ez így is történt. Bízom benne, hogy nem a szokás kedvéért álltatok ki. Nem csak azért, hogy szüleitek büszkék lehessenek rátok. Nem csak a családi összejövetel és az ünneplés volt a cél, és legfőképpen nem azért csináltátok mindezt végig, hogy aztán a begyűlt ajándékokból egy szép emléket vehessetek. Bízom benne, hogy két év együtt végzett munka, néha kínlódás és együtt örvendezés után nem szerepelni, hanem bizonyságot tenni álltatok ki, és ennek a bizonyságtételnek éreztétek a súlyát.

És ma, amikor már csupán emlékként tekintünk vissza az elmúlt vasárnapra, újból imádkozom értetek. Eddig azt kértem Istentől, hogy adjon nektek türelmet a kátéórákhoz, szeretetet a társaitok iránt, tudásvágyat a hit dolgai felől. Ma viszont azért imádkozom, hogy maradjatok meg nekünk! Maradjatok aktív tagjai az ifjúsági csoportunknak és a gyülekezetnek, legyetek hűséges követői Jézus Krisztusnak! Bárhová sodorjon is az élet, és bármivel kecsegtessen is a világ, ne feledjétek el ezt a templomot és ezt a közösséget! Ne felejtsétek, hogy itt mindig itthon vagytok! És legfőképpen ne feledjétek azt, amit oly sokszor hallhattatok tőlem: Isten nélkül, hit nélkül élni lehet, de nem érdemes! Segítsen benneteket a mindenség Ura egész életeteken keresztül!

Marosi Árpád