Húsvét első napja szóljon az Istenről, a templomról, a lélekről, másodnapja pedig a közösségről. Beszélgetés Péterfi Ágnes lelkésszel az unitárius húsvétértelmezésről, az útkeresésről és annak megtalálásáról.
– Segítsen lefordítani az utca emberének nyelvére, mi a lényegi különbség a húsvét értelmezésében a többi történelmi egyház és az unitárius egyház között?
– Abban van nyilvánvaló különbség, hogy mi, unitáriusok nem hiszünk a testi feltámadásban. És akkor jön is a kérdés: akkor ti mit ünnepeltek húsvétkor? Hiszen a kereszténység Jézus feltámadását ünnepli. Mi, unitáriusok viszont az élet diadalát ünnepeljük, az örök életet, a lélek halhatatlanságát. Azt ünnepeljük, hogy vannak olyan markáns, fontos dolgok az életben, a világban, amelyeket nem pusztít el, nem semmisít meg a halál. A húsvéti ünnepek alkalmával ugyanazokat a bibliai részeket olvassuk fel, amelyek elhangzanak a református, evangélikus vagy katolikus templomokban is, azzal a különbséggel, hogy nem a test feltámadására helyezzük a hangsúlyt. Számunkra a húsvét az élet diadaláról szól. Arról, hogy a jó, a derű, az érték képes legyőzni a kicsinyességet, a rosszindulatot, a kereszteket.
– De mi helyettesíti az üres sírra való rácsodálkozást?
– Inkább a kételkedés szempontjából közelítünk az üres sírhoz. Erős szimbólumaként annak, hogy Jézus él, tanítása, életpéldája, eszmeisége élő dolog, ezért nem az eltemetett dolgokban kell keresni. Mindennek a tudatosítása, a talán meg sem fogalmazott kérdésekre adandó válasz a prédikáció, maga az istentiszteleten való együttlét. Arra törekszem, hogy a prédikációim ne filozofikusak legyenek, hanem megfoghatóak a mindennapi ember életében, megérthetőek és megélhetőek. A konfirmandusoknak – akik nem igazán értik, hogy most mi hisszük-e a feltámadást, vagy sem – szoktam külön és sokszor elmondani: abban hiszünk, hogy a lélek elpusztíthatatlan, Istentől ered, Istenhez is tér vissza, a húsvét pedig erre a felébredettségre tanít vagy vezet bennünket.
– Fiatalként, gyermekként, konfirmációra készülődőként önben is éltek hasonló kérdések?
– Én nagyon szerencsés helyre születtem, Torockóra, tömbunitáriusságba. Neveltetésem része volt a vasárnapi templomba járás, a vallásosság, a hit folyamatosan jelen volt az életemben. Konfirmálás alkalmával a pap bácsi pontosan erről az örök életről beszélt nekünk is, és természetesen bennem is felmerült a kérdés: mit jelent az örök élet? Nos, az örök élet az Istennel való lelki kapcsolódás, ami nemcsak a halál pillanatában kezdődik, hanem már az életünk során, azáltal, hogy az ő gyermekeihez méltó módon próbálunk meg élni. Akkoriban semmiképp sem éreztem ezt korlátozónak. Valahogy úgy fordítottam le a magam számára, hogy a Jóisten a lelkiismeretemen keresztül jelzi, neki tetsző életet élek-e, vagy sem. Ahogy Pál apostol is mondja: próbáljatok meg mindent, aztán ami jó, azt tartsátok meg. Mindig ajándékként tekintettem erre. Arra gondoltam, milyen szerencsés az ember, hogy ilyen képességgel rendelkezik. Nem az Isten dönti el, hogy akkor ez most jó volt vagy sem, hanem te magad. A szabad akarat kérdése nagyon markáns módon van jelen az unitárius vallásban: a Jóisten rád bízza, azzal a tudattal vagy biztonságérzettel, hogy úgy tekintünk rá, mint a mi mennyei szülőnkre.
– Bizonyára sok fiatal él hasonlóképpen, mégsem lesz mindenkiből lelkész. Önben mi döntötte el, hogy ebbe az irányba indul?
– Bárcsak azt mondhatnám, hogy megszólított az Isten, de nekem nincs olyan szép elhívás-történetem, mint a kiválasztott prófétáknak a Bibliában. Tizenkettedik osztályig még csak ötletként sem merült fel a teológia, körülbelül kilencedik osztálytól arra készültem, hogy színész leszek. Jó voltam magyarból, irodalomból, ment a szavalás, az éneklés. Párhuzamosan felvételiztem a két színi egyetemre Marosvásárhelyen és Kolozsváron, édesanyám hordozott autóval egyik helyről a másikra. Vásárhelyen a második rostán estem ki, Kolozsváron eljutottam a finisig, de nem annyira, hogy sikerüljön is. Hogyan tovább? Őszi felvételi után kellett néznem, de a teológia még akkor sem merült fel. Elmentem földrajz szakra – mindenképpen olyan szakmát akartam, ami az emberek közötti kommunikációról szól. Azt hittem, a földrajz turizmus, Torockó a turisták által nagyon kedvelt település, szóval ez lesz az én utam. De nem működött, nem éreztem jól magam, térképezéssel, rajzolással, egy csomó reál dologgal kellett megküzdenem. Amikor karácsonykor elsőéves egyetemistaként hazamentem, eljött hozzánk a pap bácsi, és azt mondta: ne hülyéskedj, Ági! – Valamit elültetett bennem, és januártól már tudatosan készültem a teológiára, bár kicsit szégyenkezve éltem meg, hogy ez nem volt annyira tudatos döntés, nem az én lelkemből pattant ki. De már a felvételin éreztem, hogy jó helyen járok.
– A fáma szerint a nyitóének alatt a lelkész megszámolja a padsorokban ülő híveket. A sepsiszentgyörgyi szószékről milyen a kilátás?
– Természetesen nem mellékes visszajelzés, ha valamivel mindig többen vagyunk, mint korábban. Amikor kikerültem a teológiáról, bennem is élt valami hasonló számolási kényszer: hányan vannak, vajon miért nem jöttek el, akik nincsenek itt? Az évek során aztán sokkal árnyaltabbá vált ez bennem. Nyilván feltűnik, ha jóval kevesebben vagyunk, mint az előző héten, de nincs bennem harag, kétely, önmarcangolás, nem kezdek el filozofálni az okokon. Egy család, a mai társadalom másképpen működik, mint a korábbiakban. Akkor vagyok nagyon boldog, amikor az idősekkel együtt nagyon sok a gyerek, a fiatal a templomban. Mert az úgy igazán szép, ha jelen van minden generáció. A mai családok együttlétre alkalmas ideje azonban igen leszűkült, a hétvége, nagyon sok esetben csak a vasárnap adatik meg erre. Ezzel az elfogadással vagyunk mindenki iránt. Ezért találtam ki a családos istentiszteleteket. Havi egyszer van egy olyan vasárnapunk, ami a családról szól, olyankor a gyerekek is ott vannak az istentiszteleten, mert amúgy párhuzamosan mindig működik a vasárnapi iskolánk a gyerekkel érkezők számára. A családos istentiszteletek során a liturgia is annak megfelelően alakul, hogy mindenki megkaphassa benne a magáét. Utána közös ebéd következik, amelynek szintén az a célja, hogy az anyának ne kelljen azzal a tudattal ülnie a templomban, hogy még nincs meg az ebéd. Önkénteseink vannak, családanyák, akik ennek előkészítésére áldozzák a szombat délelőttjüket.
– A húsvétra készülő lelkészanyuka hogyan kezeli az ünneppel járó mindenféle teendőket?
– Én lelkileg nagyon mélyen élem meg az ünnepi készülődést. Nem vagyok szigorú böjtös, de minden évben megtartom a böjtöt a saját formámban: lemondok valamiről, amit szeretek, ami fontos az életemben, és ez nem feltétlenül étellel kapcsolatos. A viselkedésemben is figyelek arra, hogy ne csak toleráns legyek, hanem türelmes is. Fontos istentiszteleti alkalom a nagypénteki istentisztelet, majd jön a nagyszombat, amit az utóbbi években összekötöttünk egy kilyéni zarándoklattal. Miután megszületett a kislányunk, Berta, okozott némi nehézséget, hogy én nagyszombaton eltűnök. De megtanultuk, megbeszéltük a férjemmel, ne arról szóljon az ünnep, hogy nagyon sokféle ételt készítünk. Évek óta ugyanazt esszük: laskalevest, krumplisalátát és a báránynak a töltelékét, merthogy én nem szeretem a bárányhúst, a májas tölteléket viszont igen. Mindezt együtt szoktuk elkészíteni.
– Képes lelkészként ünnepként megélni ezt az időszakot? Vagy igazából a nagyhét befejeztével kezdődik ön számára az ünnep?
– Nyilván nekem munka is, de azért annyira jó így. Jó, hogy így alakult az utam, örömmel élem meg minden pillanatát. Az ünnep az úrvacsorai kenyér felvágásával mélyül el, ott csúcsosodik ki a pillanat. Megvágás előtt mindig keresztet rajzolok a kenyérre, nekem így tanította a nagyapám, nagyanyám – bár Torockón mindenki magyar unitárius, mégis mindenki keresztet rajzol. Ugyanakkor nagyon kiemel az egómból, erősíti az alázatomat a temetési szertartás, annak mélysége, felelőssége. Minden szertartás, ünnep erősíti bennem a hivatásom felelősségét, fontosságát.
– Amikor a fiatalokkal beszél, mi a legerősebb, leghatásosabb érve, hogy a húsvét nem csak a locsolásról szól?
– Azt szoktam mondani, hogy húsvét első napja szóljon az Istenről, a templomról, a lélekről, másodnapja pedig a közösségről. Nem kell feltalálni a spanyolviaszt, csak vissza kell nyúlni azokhoz a dolgokhoz, amelyek megtartották az őseinket. Amúgy az az érzésem, mintha minden készen lenne, csak minden korban fel kell ébredni ahhoz, hogy ezt meglássuk.
Péterfi Ágnes
Sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész, Torockón született 1990. február 16-án. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végzett óvó-tanítóképző szakon 2008-ban, 2013-ban diplomázott a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet unitárius lelkészképző szakán. Mesteri tanulmányait ugyanott végezte. 2015-től a Sepsiszentgyörgyi Unitárius Egyházközség meghívott segédlelkészeként dolgozott, 2018-ban dr. Pál Tünde családterapeutával létrehozta a családgazdagítással, házassággazdagítással foglalkozó Hármas Kötél Családközpontot. 2022 májusa óta a Sepsiszentgyörgyi Unitárius Egyházközség lelkésze. A 2023-as Best of Sepsi díj nyertese. Egy kislány édesanyja, férje Péterfi Sándor geológus.
