„Szerencsés jó napot szívemből kívánok minden embernek, akit itt látok. Az éjjel álmomban a Hargitán jártam, onnan beláttam az egész világot, közepén szép Erdélyországot. Erdélyország az én hazám, ott nevelt fel édesanyám, mikor aztán fölcseperedtem, az élet kútjából vizet merítettem, s elindultam ma meglocsolni minden virágot. Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!” – így köszöntötte Harai Arnold bekérező minden szörcsei portán a ház népét, ahol tárt kapuval várták húsvéthétfőn a locsolókat.
Húsvét másodnapján idén is megtartották a hagyományos húsvéti szánozást a Feketeügy menti Szörcse és Székelytamásfalva mezőfalvakban. Az esővarázslással, termékenységgel és újjászületéssel kapcsolatos ősi szokást a kommunizmus ideje alatt betiltották, de mindkét faluban 1990 után újra felelevenítették Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár leírása alapján.
A hagyomány szerint a fiatalok nagyszombaton frissen vágott fenyőággal bebojtoznak és szalagokkal feldíszítenek egy kisebb fajta erdőlő szánt (erre kerekeket szerelnek, hogy a száraz úton könnyen lehessen húzni), amit hétfőn elővesznek, és azzal járják végig a falut.
Szörcsén a húsvéti szánozásra a tizenegy órakor kezdődő istentisztelet után került sor. A „tizenkét ló”-nak nevezett legény a szánt egy kötél segítségével húzta végig a falun. A fiatalokból álló csoportot, mely a népszokás stafétáját tavaly vette át az idősebb korosztálytól, Harai Arnold „bekérező” vezette. Utána haladtak a muzsikusok, a lovak, s oldalt az ostoraikkal pattogtató-csattogtató „béresek”, a fenyőágakkal felbojtozott, piros és fehér szalagokkal díszített szánban a „cigány” rejtőzködött.
A húsvéti szánozás a Felszegből indult, s bejárták az egész falut. Ahol az utcakaput tárva találták, oda betértek, a bekérező köszöntötte a háziakat, elmondta a húsvéti verset, majd a legények alaposan meglocsolták az asszonynépet. A locsolásért felajánlott ajándékokat a fenyőágakkal borított szánban, a „zöld sátor” alatt rejtőzködő cigánynak nyújtották be a háziak, s volt, ahol a házigazda a szánra egy veder vizet öntött – a megújulás, megtisztulás jelképeként –, így a cigány is alaposan elázott. A háziak kaláccsal, süteményekkel, pálinkával, sörrel, borral és üdítővel kínálták a locsolókat, akik a ház előtt táncra perdültek a székely népviseletbe öltözött kísérő lányokkal. A talpalávalót egy sepsikálnoki és egy sepsikőröspataki muzsikus húzta. A kínálmáció után jókedvűen, népdalokat énekelve vonul tovább a csapat, amíg újabb nyitott kaput talál. A faluközpontban betértek a református parókiára is, ahol Bíró Erika lelkipásztor fogadta a hagyományőrzők seregét. A locsolóversek elhangzása után a legények táncba hívták a tiszteletes asszonyt, aki szívesen elfogadta a felkérést.
Székelytamásfalván a népszokás rituáléja hasonlóképpen zajlott, mint a szomszédos Szörcsén. Mindkét településen a falufelelősöknek, illetve községi tanácstagoknak meghatározó szerepük volt a szánozás előkészítésében és lebonyolításában.
A Kriza János Néprajzi Társaság kutatásai szerint a 20. század elején a húsvéti szánozás az egész Orbaiszéken széles körben elterjedt esővarázsló szokás volt. Mivel Kovásznán, Székelypetőfalván és Zabolán az első világháború utáni évtizedekben már nem gyakorolták minden évben, elemeit csak az idősebbek emlékezete őrizte meg pár évtizeden át. Szörcsén kisebb-nagyobb megszakításokkal fennmaradt a szokás, s napjainkban is népszerű a fiatalok és az idősebbek körében. A szomszédos Székelytamásfalván a második világháború utáni évtizedekben már ritkábban gyakorolták a szánozást, de 1990-től kezdődően újból reneszánszát éli.
