Mert ha Bereck község csatolt településeinek egyike Magyar-Ojtoz, akkor valóban a végeken vagyunk, de abból sem a régieken, mert volt gondjuk arra a hozzáértőknek, akik 1986-ban megrajzolták az új Kovászna megye határait, hogy a szomszédos Bákó megye javára egy-egy települést lecsípjenek a történelmi térségből. Annak idején mindenki örvendhetett, hogy az új megye körülbelül fedi a régit, ugyan ki gondolt akkor arra, hogy a határ módosításával óriási erdő- és legelővagyont veszítünk el, arra aztán semmiképpen sem, hogy az 1989-et követő évtizedekben hányszor kell törvényszékre menniük – például az ozsdolaiaknak – az elvesztett vagyon miatt pereskedni, járni a keringőt, aminek sajnos még ma sincs vége.
Páll István ozsdolai közbirtokossági elnök barátom azt is elmesélte, hogy egyik foksányi tárgyaláson még azt is megkérdezték tőle, hogy „az az eredeti telekkönyv, amivel bizonyítják keresetüket, milyen nyelven van írva?!” De mert mesélő falvaink sorozatunk lassan vége felé közeledik, ígérjük olvasóinknak, hogy következő írásunkban a régi Háromszék vármegye „lecsípett területét” – Sósmező vidékét – is bemutatjuk. Ki tudja, hogy az eljövendő közigazgatási átszervezések milyen újabb meglepetéseket tartogathatnak számunkra? Ennyit a jelenről, vissza a mesélő múltba, mert Bereckre nagyon illik az örök igazság, hogy a múlt kövein épül a jelen.
A regés múlt összetartó erő
Bereckben Mátyás király is megfordulhatta magát, mert a mondák, a regék, a legendák és a mesék nem csak úgy magukra születnek. Ezeket eleink tartották meg máig, és a mi dolgunk, hogy az utánunk jövők számára csokorba szedjük. Én nagyon hiszek a fiatalokban, hogy tudni fogják, kihez tartoznak. A Bereck-vidék mondáit csűrték-csavarták azok, akiknek erre kedvük volt, de még azok is írtak róla, akik nem is voltak soha Bereckben, mint például Magyarország lovagvárai című könyvében Mikszáth Kálmán.
Legendák Venetúr körül
Volt valamikor régen Bereckben egy özvegyasszony, Venetúrné volt a neve. Büszke és gőgös volt, a szegény emberekkel szóba sem állott – így ír az egykori Mátyás-mondát feldolgozó Benedek Elek. Ez az asszony, fia távollétében egy új várat épített magának.
– Miért bántád anyám – kérdezte a fiú – őseink tisztelt várát, vajon amit helyébe emeltél, lesz-e olyan erős, mint a régi valaha?
– Az én váram olyan – felelte –, hogy még az Isten sem tudná bevenni! A fiú elhatározta, hogy a Fennvaló haragját nem vonja magára, mert ugyancsak megbotránkozott az asszony Istent káromló szavain, nem megy be az új várba. Mihelyt pedig Venetúrné a várába ért, iszonyú villámlás és mennydörgés közepette az összeomlott. A nép még most is látni véli a gőgös asszonyt kőbékává változva eltűnt vára maradványainak romjain.
„Mit is mondjak?” – Dimény Zoltán
Bereck közelében valóban állt egy mára már lepusztult, kőfalakkal körülvett, szabálytalan négyszög alakú római erődítmény, mely az egykori provincia keleti határát és az ott elhaladó kereskedelmi és hadi utat védő táborok egyike volt a hadászati szempontból olyan fontos Ojtozi-szoros előterében. Az innen előkerült bélyeges téglákról a végszót itt is a régészek mondták ki. A szakirodalomból tudjuk, hogy a berecki római katonai tábort a 20. század idején többször kutatták. A közel négyszög formájú (180×160 m) építményt a Dacia provinciát megerősítő rómaiak kezdték építeni: neve Angustia volt, ahol másokkal együtt hispán lovasok és gyalogosok állomásoztak. Székely Zoltán régész szerint azt a védelmi vonalat, aminek ez az erőd is része volt, Gallienus császár idejében (Kr. u. 254–268), a gótok és a kárpok betörésének idején adták fel.
Rég volt, de tán igaz volt az a történet, amit a Mátyás király alakját övező mondák között őrzött meg az itteni nép, szájról szájra adva azt tovább. A berecki Comenius-iskola egyik tanulója a történetet így jegyezte le. „Egyszer itt utazott át deáknak öltözve, álruházatban Mátyás király. Megéhezett és betért Venetúr házázhoz valami harapnivalót kérni. A vendégszerető Venetúr kolbásszal főtt lencsével kínálta, s azt még tormával is meghintette. A deák megköszönte a vendégfogadást és egy gyűrűt adott Venetúrnak, hogy ha Budára jár, a gyűrűvel keresse csak Mátyás deákot. Nagy volt a csodálkozása Venetúrnak, mert amikor a deákot kereste Budán, a királyhoz vezették. Örömmel ismertek egymásra. Az Igazságos egy tál aranypénzzel ajándékozta meg a derék székelyt s még díszes kardját is neki ajándékozta.” „Ő pedig elhatározta, hogy hazatérve várat épít magának és otthon mindjárt hozzáfogott egy vár építéséhez, de bíz azt már csak felesége fejezhette aztán be, azért hívják Venetúrné várának” – olvastuk a mondát Mikszáth Kálmán említett könyvében.
Jókai és Pósa Lajos
Kevesen tudják mifelénk, hogy Venetúr mondája a Háromszéken sokat tartózkodó Jókai Mórt is megihlette, aki azt tőle szokatlan módon rímekbe szedte. Szerinte a király a lencsét borvízzel nyomtatta le: „Most igyunk rá egyet” – mond Benetúr fennyen / – „De fölséges ital! Áldassék a neve / Akinek szavára megeredt a leve / Az italok között van talán kedvesebb is: / De annyi igaz, hogy egészségesebb nincs. A király a borvízzel a lencsét lenyomtatta / Gazda áldomását szépen visszaadta”. Kuriózum lehet az olvasó számára, hogy a monda, akárcsak az ágyúöntő Gábor Áron hősiessége, a költő Pósa Lajost is megihlette, aki tudtunkkal soha nem járt Székelyföldön, Háromszéken. Pósa Venetúr lencséje című versét így zárja: „S Venetúr a kincsből várat építtetett, / Őrködött, mint sas a Székelyföld felett. / Élete végéig a hazáját óvta, / Vára omladékin zeng e rege róla.”
A tábor falainak földdel betemetett magaslata kb. 2 méter, s bár belepte a fű, még jól látszik. Tetejét kaszálják a bereckiek. A vár az Igaz-Bereck-patak lapos árterületéből emelkedik ki, az Ojtoz felől Bereckbe tartó, magasan fekvő országútról nézve, jobb kéz felől, az első berecki lakóházak sora felett jó rálátás kínálkozik.
Balogh András
A berecki Leányvárat mi öltöztettük fel
A kevésbé ismerős helyeknek „felöltöztetéséhez” mi, háromszékiek a legjobban értettünk. Venetúrné várával szemben, az Ojtoz felé tartó út jobb oldalán, a Leányvár árka és a Kicsi Csura patakok között magas kopasz hegytető emelkedik, Leányvárnak nevezik a helybeliek. Orbán Balázs, mert nem talált ott semmit, csak az azzal kapcsolatos akkori szájhagyományt jegyezte le. „Venetúrné várában lakott az utolsó óriás, kinek tündér leánya egy emberbe – pásztor mezbe öltözött, s a vár körül elbájlóan furulyáló hősbe – beleszeretett. Az embereket lenéző büszke óriás e tiltott viszonyt felfedezvén, egy szikladarabbal – mely most is ott hever a patakmederben – elzúzta a szerelmes pásztort, vigasztalhatatlan leánya pedig megszökött tündéreivel atyja várából, s itt e hegytetőn épített várat magának, hol kedvese után epekedve, nemsokára bánatában elhalt, s benne kiveszett az óriások faja, az embernek engedvén át a tért és uralmat. Ez a Leányvárnak regevilága.”
A Leányvár egy lármafa volt, kezdett tájékoztatójába 2003 májusában Khell Ödön nyugalmazott tanár, berecki lakos. A várról egy Kiss Kelemen nevű tollforgató ember írt egy poémát Leányvár legendája címmel. Abban olvastam, hogy a várat szép lányok, asszonyok, valóságos amazonok védték a tatárok dúlásának idején. A lányok, hogy várukat menthessék, kéjelgésbe kezdtek a tatár harcosokkal, miközben egy éles szerszámmal lemetszették azoknak hímtagjait. A bátor amazonoktól kapta nevét.
– Leányvár a Venetúrné leányáé volt – kezdett az eddig általunk nem ismert mondába a látogatásunk idején 68 éves Paizs József. A gőgös anya várát egy szép nap mennydörgések és villámcsapások közepette földig rombolta a vihar. Így büntette az Isten Venetúrnét, aki nálánál hatalmasabbat, erősebbet nem ismert a világon és káromolta az Urat. Ekkor leánya, aki szerencsésen megmenekült, a Leányvár-tetőn épített várat magának: ez volt a Leányvár. Én úgy hallottam a régi öreg emberektől, hogy a két várat – Venetúrné várát és Leányvárat – alagút kötte össze, ami áthaladt a Bereck pataka, a lakóházak és az országút alatt. Valami igazság is kell legyen a hagyományban, mert Venetúrné várától felfelé, a tizedik földparcellát én műveltem. Ott 2-3 m szélességben olyan hatalmas lapos kövek voltak, hogy azok miatt azt a földsávot soha szántani nem tudtam.
Tibád Sándor
Farkasvár Bereckben?
A mai bereckiek úgy tudják, hogy a község nyugati részén lévő dombszerű kiemelkedést Farkasvárnak nevezik. Nem más ez, mint a Feketeügy és az Igaz-Bereck patakának közös terasznyelve, melynek egy részét bevágták a Sepsiszentgyörgy-berecki vasútvonal építése alkalmával. Az így keletkezett levágott teraszszélet hol alagút, hol pedig tunel néven emlegetik a helybeliek. Farkasvár nevét 1761-ből már írásos formában ismerjük. A magasabb teraszorról szép kilátás nyílik az egész környékre, védve van az árvizektől, kiváló helynek kínálkozott a megtelepedni szándékozó embernek. Farkasvára tetején szántóföldek vannak, így hát bármilyen régi nyomot, sáncokat, földhalmokat, elsimított az évszázadok alatt az eke. A figyelmes szemlélő azonban itt a legkülönbözőbb típusú cseréptöredékeket (őskori égetetlen, vékonyabb égetett római, mázas-színes) gyűjthet össze rövid idő alatt, s hogy azok a felszínre kerülhettek, azt az említett vasúti pályatest építése is elősegítette. Mit jelöl, mit takar ez a helynév? – indultunk útnak a kérdéssel. Elsőként Tibád Sándor helybeli nyugalmazott történelem szakos tanárt kerestük fel, aki elmondta, hogy Farkasváron a gyerekek találtak egy szépen csiszolt kőbaltát, melynek téglalap formájú lyukja volt, de sajnos nyoma veszett. A régészek ezt korai vagy a középső bronzkorbélinek vélik. Bordi Zsigmond Loránd Farkasvárával kapcsolatosan megkockáztatta azt a véleményét, miszerint könnyen meglehet, hogy ez a berecki római katonai táborral lehet kapcsolatos. Erre bólintani lehet, ugyanis nem említettük, hogy 1981-ben Ojtoz településtől kb. 2 km-re keleti irányban, az Ojtoz- és a Tölgyes-patak által alkotott háromszögű partmagaslaton is, egy erdőipari út építése alkalmával 8×8 m méretű római őrtornyot – burgust – tártak fel, melyben ugyanazoknak a csapattesteknek a bélyeges tégláit találták meg, amelyek a berecki castrumból már ismertek voltak.
Mit mond a berecki szájhagyomány Farkasváráról?
– Én a Farkasváron lévő földecskémen enyhén meghajlított, lyukas cserépcsövecskéket találtam – tájékoztatott az 1980-ban 54 éves Pénzes Józsefné született Lőrincz Viktória. – Édesapám azt mondta nekem, hogy „ott vár lehetett, a régiek úgy mondták, hogy a Farkas nevű családé volt”. Rákérdeztünk és elmondták, hogy ilyen nevű család élt is Bereckben, akik hosszú időn át vezető tisztséget hordoztak a községben. Bedő László nyugalmazott berecki tanár gyűjtéséből tudjuk, hogy a 83 éves Pénzes Dávid édesapja gyermekkorában a Farkasváron játszadozott és ott egy lószerszámot – ún. „álladzó láncot” – talált. Bevitte az akkori berecki boltoshoz – Bogdán Sándorhoz –, aki egy kiló cukorkát adott érte. Mint később kiderült, a lószerszám aranyból volt, s a boltos eladta a múzeumnak!
A helyi szájhagyomány igyekszik magyarázni a Farkasvár elnevezést is.
– Nekem is van azon a helyen egy 18 áras földem. Emlékszem arra, hogy ott gyermekkoromban farkasvermet ástak az emberek. Én a nevet úgy értelmezem, hogy ott a hely „farkast vár!” (Tibád Sándor, 2005. március 3.). Lupán István bátyám azt mesélte, hogy Bereck környékén régebb összefüggő erdőségek voltak. Nagy volt akkor a farkasjárás, veszélyes farkascsordák ostromolták a falut a rettenetes hideg telek idején. A bereckiek ott, ahol most Farkasvár van, két vermet ástak, de olyan nagyot, mint egy vár. Azért a neve Farkasvár. Oda hordták ki az állati hulladékokat, s az ordasok tömegesen lettek a vermek foglyai. Csendes estéken-éjszakákon hallani lehetett, hogy orgonálnak a veremben. „Hajj – mondták az emberek –, a farkasok orgonálnak a várukban.”
Bereck nyugat felőli bejárata előtt, ha balra nézünk, nem lehet nem meglátni azt az úttól kb 300 méterre lévő helyet, ahol a meredek teraszfal felmagasul a vasúti pályatest fölé. Ott van Farkasvár.
Márkos Imola
Változásban az élő jelen
Dimény Zoltánnal, a községközpont polgármesterével az infrastruktúra-fejlesztések sikerét mérlegeltük, melyek közt kiemelkedő eredmény a gázvezeték és a működő biogáztermelő berendezés, ami az iskola fűtését szolgálja.
Bereckben dolgoznak egy multifunkciós beruházáson, Kézdimartonoson a szennyvízhálózaton, Ojtozban felújították az iskola épületét. A hármas település történéseit, művelődési eseményeit részleteiben közli a negyedévente megjelenő Berecki Harangszó közéleti lap, valamint annak évente megjelenő évkönyve, melynek szerkesztése évek hosszú sora óta Balogh András és Ferentzi László – mellettük meg egy sor közreműködő munkatárs – érdeme, megjelenését a község polgármesteri hivatala támogatja. A megtartó nemzetiségi-szellemi nevelés központja a helyi Gábor Áron Alapítvány, amely emléktáblával szándékszik emlékezni Bereck szülötte, a színművész, előadóművész és színészpedagógus Illyés Kinga (1940–2004) halálának 20. évfordulóján – tudtuk meg Bodó Csaba alapítványi elnöktől. Illyés Kinga állandó jellegű emlékkiállítása a helyi művelődési központban a nevét viselő emlékcsarnokban látható, ezt a tárlatvezető Márkos Imola művelődésszervező, könyvtáros mutatta be.
Tetemes részt ölel fel Bereck történetéből Tibád Sándor (sz. 1940) nyugalmazott tanár munkássága, aki a Gábor Áron Alapítvány kuratóriumi tagja: Ágyúöntő őrnagy szülőföldjén, Templom és történelem – Mezőváros az évszázadok sodrában, A berecki népiskolai oktatás története, hasonló módon, Templom és történelem – Lemhény az évszázadok szorításában (Mike Géza társszerzővel), utóbbiért a szerző elnyerte a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Apáczai-díját.
