Váry O. Péter
Aki sokat jár, sokat lát. Néha azonban semmit. Mert van az úgy, hogy az ember jön-megy, koslat erre, nézelődik arra, s mégsem talál semmi tollhegyre kívánkozót. (Már megint ez az archaizmus, de hát én már csak ilyen régimódi vagyok, aki az írást még a tollal asszociálja, és nem a billentyűzettel.) Azon a napon szinte semmi érdekeset nem láttam. Kivéve a kóbor kutyákat, bár mostanság az utcákon lődörgő eb látványa sem különösen kirívó jelenség, a várost ismét elárasztották, még nem tartanak ott, hogy birtokukba vegyék, de már nem is állnak messzi attól.
A kutyák a néhai Bodok Hotel mellett, a betonplaccon sütkéreztek a tavaszi langymelegben, négyen voltak, közülük három nyeszlett, kócos szőrű kivert állat, a negyedik sima szőrű, nyakörvvel. Közeledtemre egyikőjük megemelte a fejét, de úgy tűnt, nem sorol az ellenségek közé, hát nyugodtan visszahelyezte loboncos buksiját a valamelyest átmelegedett betonra, pihegett tovább elégedetten a pillanatnyi örömállapot megelégedettségével. Sokszor látok ebeket mászkálni a városban, azok azonban többnyire meghatározhatatlan helyről meghatározhatatlan helyre tartanak, lencsevégre kapni őket ezért hát nagyon nehéz. Ez a négy azonban oly békésen szundikált a napsütésben, hogy ellenállhatatlan késztetést éreztem lefényképezni őket. Ahogy elővettem a telefont, az őrszem ismét felemelte a fejét, s amint az alig hallható kattanás eljutott lelógó füleihez, rögvest talpra ugrott. De mert a többiek nem követték példáját, pár másodperc múlva ő is visszafeküdt, mérhetetlen közönyt tanúsítva az őt körülvevő világ iránt. Ha elfutott volna, a falka többi tagját is magával szólítva, talán fel sem ötlik bennem, hogy be kéne fogni őket. De ez az érzéketlenség, no meg annak tudata, hogy az állandó helyváltoztatásban levő kutya miatt teljesen fölösleges a sintért riasztani, hiszen mire a gyepmester a helyszínre ér, az eb már rég hetedhét határon túl kóborol, felcsillantották annak a lehetőségét, hogy bár néhány csavargó, gazdátlan kutyától megszabaduljon a város. Pár lépésnyire a városháza, felmentem az egyik illetékeshez, előadtam neki a fotóval illusztrált tényállást, ő azonmód telefonált is a legilletékesebbnek, azaz a város szolgálatában álló gyepmesternek, aki viszont kissé értetlenkedve vette tudomásul, hogy alig egy hete fogtak be ugyanarról a helyről pár kóbor kutyát, és most újra feltűntek ott mások. De azért intézkedik, ígérte.
Talán húsz perc sem telt el, mikor utam ismét a néhai Bodok Hotel felé vezetett. A betonplaccon semmi változás, azaz mégis: most már öt kutya süttette a hasát a nappal. Ismét elővettem a telefont, ismét lefényképeztem őket – de ez már sok volt nekik, meg tán a nap is kezdett kényelmetlen meleget árasztani, hát felkeltek, komótosan átballagtak az út túloldalára, ott meg leheveredtek részint a tuják közé, részint a járdára. Zavartalanul pihegtek ott is, a járókelőkre ügyet sem vetve, bár az emberek azért nagy ívben kikerülték őket. Vártam kicsit, hogy ha a sintér megjelenne, tudjam útba igazítani. Az idő ilyenkor nagyon lassan telik, az ácsorgás hamar kellemetlenné válik, s ha az embernek fél szemmel a kutyákat kell figyelnie, még az utca zsivaja sem tudja szórakoztatni. Egy csavargó azért mégis felhívta magára a figyelmet, kabátja zsebéből fél literes palack nyaka kandikált ki, minden lépésére a dugóig löttyent benne valami pirosas-barnás lé. Dülöngélő léptekkel arrafelé tartott, ahol korábban a kutyák feküdtek, a betonplacctól kicsit odébb, a fenyőfák árnyékában leheveredett a fűbe, kezeit a feje alá tette, és azzal már álomba is merült. Míg őt néztem, a kutyák eltűntek a szemközti járdáról.
No, gondoltam, önként vállalt megfigyelői hivatásom ezzel véget is ért, hiába jön a sintér, a kutyáknak csak hűlt helyét találja, egy csavargót meg mégsem foghat meg a hurokkal. De azért nem adtam fel, átmentem oda, ahol az előbb még a kutyák hevertek, és nem is kellett sokáig szemlélődnöm, hogy újra megtaláljam a csapatot: úgy tűnik, mégis a napsütésre vágytak, hát ismét átkeltek az út túlsó oldalára, előbb az élősövény elé, majd a járdán parkoló autók egyike mellé heveredtek le. Közben csak telt-múlt az idő, telefonomon ellenőriztem: kerek egy órája tartottam akkor már szemmel a komótos ebeket. Még fertályórányi időm volt a megbeszélt találkozó előtt, hát rááldoztam a megfigyelésre, továbbra is abban reménykedve, hogy útba igazíthatom a sintért. Aztán már mennem kellett. Ez idő alatt a csavargó is kipihente magát, odébbállt a fenyőfák hűséből.
Ez egy ilyen nap volt: semmilyen.
Utóirat. Pár nappal később a város egy másik pontján, egy parkban láttam viszont ugyanazokat a kóbor kutyákat, ugyanolyan passzivitással viseltettek ott is a környezet iránt, mint korábban a központban. Ekkor már nem kértem a sintér riasztását. Minek?
A szerző felvétele
